A cikksorozat elsõ részében a szerzõ megismertet a tudományos alapú orvoslás/ápolás terén elõforduló legfontosabb alapfogalmakkal (randomizált konrollált vizsgálat (RCT) és az eredmények interpretálása a konkrét döntési helyzetben, és más alapvetõ fogalmak: RRR , NNT stb.)

1. A tudományos tények, bizonyítékok az ápolás területén

Az ápolási tevékenység napjainkban már nem képzelhetõ el megbízható, reális tudományos tények/bizonyítékok megfelelõ felhasználása nélkül. (Ovretveit, 1998) Az ápolási tevékenység szakmai megalapozása és az eredményének mérése céljából pedig igen elterjedten használatosak az outcome (eredmény, kvalitatív teljesítmény) mérõszámok Az outcome mérése lehetõvé teszi azt, hogy:

• megállapíthassuk, van-e valamilyen (egészségi állapotban megnyilvánuló) haszna az adott ápolási tevékenységnek,
• vizsgálhassuk, hogy a bevezetni kívánt új tevékenységnek több haszna van-e, mint az addig alkalmazott standard szolgáltatásnak,
• elmozdulhassunk a tudományos alapokon nyugvó döntéshozás és ápolási gyakorlat irányába.

1.1 A tudományos tények/bizonyítékok típusai és minõsége

A tudományos tények/bizonyítékok az 1. táblázatban látható módon csoportosíthatók. Az ápolási gyakorlatban, az irányelvek, a protokollok és az indikátorok képzése során mindig a lehetõ legmagasabb szintû tudományos bizonyíték felhasználása szükséges. Amennyiben például az ápolási irányelvek készítése során felhasznált tudományos tények/bizonyítékok szintje/minõsége különbözõ, úgy az ápolási irányelvek (protokollok, indikátorok) "ereje" is eltérõ, aminek az ajánlhatóság, a gyakorlatba történõ bevezetés és használhatóság terén is fontos konzekvenciái vannak. (Gulácsi, 1999)

1.2 A tudományos tények/bizonyítékok forrásai; az információ keresése

Annak érdekében, hogy megtaláljuk a gyógyításhoz szükséges tudományos információt, elõször a megválaszolandó kérdést kell megfelelõen megfogalmaznunk. Lényeges, hogy a megfogalmazott szakmai kérdés az ápolás végsõ eredményére (outcome) vonatkozzon [decubitus-prevenció esetén például az elkerült decubitus-esetek száma], és ne köztes eredményekre (surrogate outcome) [példánknál maradva: a ne csak a decubits prevencióban részesülõ betegek számára és a folyamat leírására], amelyeknek kapcsolata a végsõ eredménnyel sok esetben nem közvetlen, bizonytalan, nem ismert, vagy esetleg hiányzik.

Az információ ma már olyan nagy mennyiségben áll rendelkezésre, hogy keresése és feldolgozása a hagyományos eszközökkel (a szakirodalom olvasása, követése) ma már megoldhatatlan. Az Egyesült Államok Nemzeti Könyvtárának vezetõje nemrégiben számította ki azt, hogy ha egy szakember minden este két tudományos cikket (saját szakmájából) visz haza, és azokat gondosan elolvassa, akkor egy év alatt 800 évvel marad el a saját szakmája napi legfrissebb eredményeitõl. Szükség van a rendelkezésre álló szakirodalom szisztematikus elemzésére.

1.3 Szisztematikus elemzések

A szükséges információk áttekintésének a legcélszerûbb módja a szisztematikus elemzés, amelynek során valamennyi rendelkezésre álló releváns tény/bizonyíték - publikálás helyszínétõl és idõpontjától függetlenül - összegyûjthetõ. A legértékesebb információforrások ma már az elektronikusan hozzáférhetõ adatbázisok, amelyek sok esetben tematikuson, csoportosítva tartalmazzák a szükséges információt, amelyek az adatbázisba kerülés elõtt többe esetben (cochrane és inahta adatbázis) szigorú szakmai ellenõrzésen mennek keresztül, és csak a szakmailag és metodikailag megfelelõ információk kerülnek be az adatbázisba.

1.3.1 A szisztematikus keresés során jól használható adatbázisok

1.4. Megfelelõség és relevancia
A keresés befejezése után két fontos lépés következik: a talált információk megfelelõségének és relevanciájának a vizsgálata.

a)   Megfelelõség
Elemezni kell az összes publikáció/információ szakmai fontosságát, módszertani pontosságát és a levont tanulságok korrektségét. Ezen belül is a tanulmány külsõ és belsõ validitását, a tanulmányba bevont:
• Populációt (homogenitás, az alapvetõ jellemzõk összehasonlíthatósága, a randomizáció megfelelõsége, a vizsgálatból kiesõk/kimaradók (drop-out) aránya, a követés (follow-up) megfelelõsége, esetszáma és hossza, alcsoportok és azok elemszáma);
• Beavatkozást (dokumentáció, standardizáció a kontroll csoport megfelelõség, egyidejû más beavatkozások jelenléte, hiánya, placebo kontroll);
• A hatást (vak kísérlet, releváns eredmény /outcome/ meghatározása, vak eredmény /outcome/ felmérés, a követés /follow-up/ módszertani megfelelõsége); valamint az adatok analízisének és prezentációjának megfelelõségét.

b)   Relevancia

Meg kell vizsgálni, hogy a keresés végén ténylegesen rendelkezésünkre áll-e az az információ, amire szükségünk van. A klinikai vizsgálatok, - s ez különösen jellemzõ az RCT vizsgálatokra - speciális kritériumokat használnak a vizsgálatba kerülõ populáció összeállítására (kiválasztási és kizárási kritériumok), a különbözõ klinikai vizsgálatokban résztvevõk kora, neme különbözõ lehet, sokszor eltérõ az alkalmazott beavatkozás (például gyógyszer) és dózis, a választott végsõ eredmény /outcome/, a követési idõ és annak módszerei. Problémát jelent például a gyógyszerek hatásosságának megítélésben az is, hogy a gyógyszerek gyakran több indikáció alapján is adhatók, ugyanaz a gyógyszer szolgálhat terápiás és prevenciós célokat (például az aspirin), ez esetben nem csak a hatásosság, hanem az azt vizsgáló RCT-vizsgálatok is jelentõsen különböz(het)nek egymástól.

További nehézséget jelent az is, hogy az RCT-vizsgálatokban részt vevõ betegek az esetek legnagyobb részében középkorú, fehér férfiak, akiknél semmiféle kísérõ-betegség vagy a vizsgált betegséggel/ állapottal kölcsönhatásban álló más tényezõ nem áll fenn. Az RCT vizsgálatokból általában kizárják például, a fiatal nõket, gyermekeket, idõseket és mindazokat, akiknél kísérõbetegség áll fenn, illetve akikrõl a kísérletet nehezítõ kooperációs készség hiánya feltételezhetõ. Ennek következtében: "A gyógyító orvosok gyakran (lehet, hogy többnyire) olyan betegekkel találkoznak, akik általában kizárásra kerülnek az RCT-vizsgálatokból, például többféle egészségi problémával rendelkezõ betegek, idõsek, gyerekek és nõk." (Lohr, Eleazer és Mauskopf, 1998) Ennek következtében ezekre a betegekre vonatkozóan nincs rendelkezésre álló, klinikai vizsgálatból (például RCT) származó eredmény.

Gyakran elõfordul az is, hogy egy adott orvosi területen jól megtervezett és kivitelezett nagyszámú kontrollált vizsgálat áll rendelkezésre, amelyek eredményei egymásnak ellentmondóak. Sok esetben a klinikai vizsgálatok eredményei, különbözõ módszertani gyengeségek, például alacsony esetszám miatt csak nagy hibahatárral vagy egyáltalán nem értékelhetõk. Más esetekben nem állnak rendelkezésre kontrollált klinikai vizsgálatok, viszont nagyszámban rendelkezünk alacsonyabb szintû tudományos tényekkel/bizonyítékokkal, a nem kontrollált klinikai vizsgálatoktól a szakértõi véleményekig.

Ezekben az esetekben, rendelkezésünkre állnak olyan módszertani lehetõségek, amelyek segítségével, a különbözõ szintû és sokszor ellentmondó tudományos tényeket/bizonyítékokat tartalmazó tanulmányokból megbízható, valid információ nyerhetõ, ilyen módszer például a meta-analízis. A ezzel kapcsolatos módszertani háttért tárgyalására ez a cikk nem tér ki, hiszen ez egy más tudományág - a technológiaelemzés feladata.(Gulácsi, 1999)

c)    Hatásosság és hatékonyság

Számos elméleti és minõségi probléma tapasztalható azonban az RCT vizsgálatok meta-analízisével alátámasztottan hatásos szolgáltatások esetén is. Sok esetben a hatásos technológiákat a gyakorlatban szükségesnél nagyobb (over-use) vagy kisebb (under-use) mértékben illetve nem megfelelõen használják: nem a megfelelõ idõben, gyógyszer esetén nem a megfelelõ dózisban, nem a megfelelõ helyen (nem megfelelõ osztályos és kórházi felvétel), és nem annál a betegnél, akinek haszna származhatna belõle (indikációs problémák).

A fentiek konzekvenciáit levonva Brook, Klamberg és mcglynn (1996) megállapították: " ... Tudjuk azt, hogy a hatásosság (az ideális körülmények között végzett tevékenység eredménye) nem feltétlenül utal a hatékonyságra (a szokásos körülmények között végzett tevékenység eredménye), ebbõl következõen az adott klinikai beavatkozás hasznának és rizikójának a súlyozása, értékelése és összevetése során a kontrollált klinikai kísérletekbõl származó eredmények félre-vezethetik az egészségügyi szakembert."

A hatásosság és a hatékonyság fogalmakat sokszor egymás helyett is használják, holott a két fogalomnak nagymértékben eltérõ a jelentése. A hatásosság egy bizonyos hatás elérésének a lehetõsége, a hatékonyság pedig maga az elért hatás. A hatásosság a terápia vagy beavatkozás segítségével ideális körülmények között elérhetõ hasznot jelenti, amely például RCT-vizsgálatok segítségével mérhetõ. (Cochrane, 1971; Brook és Lohr, 1985; Williamson, 1978; Sackett, 1980; Sackett, Richardson, Rosenberg, 1997).

1.5 Alapfogalmak

A tudományos alapú ápolás során számos igen jól használható alapfogalom használatos, tekintsünk most néhányat a legalapvetõbbek közül. Tegyük fel, hogy az adott osztályon a decubitus prevenciójának és terápiájának a hatékonyságát kívánjuk meg megvizsgálni, dönteni akarunk egy rizikó skála bevezetésérõl, egy megfelelõ matrac beszerzésérõl, illetve az ezen a téren megjelent publikációkat szeretnénk felhasználni a napi ápolási tevékenység megtervezése során. Tekintsük a 2. táblázatot, amely segítségével a példában a rizikófelmérés eredményét vizsgáljuk. A megfelelõ döntés jelentõsége igen nagy horderejû: ha túl sok beteget tekintünk veszélyeztetettnek, olyanokat is, akik valójában nem tartoznak ebbe a kategóriába, akkor olyan betegeket is prevencióban részesítünk, akiknek erre nincs szükségük, pazarolva az egyébként is szûkösen rendelkezésre álló forrásokat és az ápolók idejét, ha pedig a valóban rászorulókat nem sikerül kiszûrnünk, akkor a prevenció nem lehet hatásos. A szakirodalom megfelelõ használatához a következõk arányszámok és fogalmak ismerete feltétlenül szükséges.

Prevalencia		a decubitus esetek elõfordulása az adott populációban: (a+c)/N
Szenzitivitás		azoknak a decubitus kialakulása szempontjából ténylegesen veszélyeztetett betegeknek az aránya akik decubitus rizikóját az alkalmazott rizikó skála megfelelõen elõrejelzi: a/(a+c)
Álpozitivitás		azoknak a betegeknek az aránya akik a rizikó skála használata alapján tévesen veszélyeztetettnek bizonyultak, hiszen nem alakul ki esetükben decubitus: b/(b+d)
Specificitás		azoknak a decubitus kialakulása szempontjából nem veszélyeztetett betegeknek az aránya akik a rizikó skála használata alapján sem mutatkoztak veszélyeztetettnek: d/(b+d)
Álnegativitás		azoknak a betegeknek az aránya akik a rizikó skála alapján nem bizonyultak decubitus kialakulására veszélyeztetettnek, holott ténylegesen decubitus kialakulása szempontjából veszélyeztettek: c/(a+c)
Pozitív jósló érték (PPV)		annak a valószínûsége, hogy a rizikó skála használata alapján decubitus kialakulása szempontjából veszélyeztetett beteg decubitus kialakulása szempontjából valóban veszélyeztetett: (PPV) a/(a+b)
Negatív jósló érték (NPV)		annak a valószínûsége, hogy a rizikó skála használata alapján decubitus kialakulása szempontjából NEM veszélyeztetett beteg decubitus kialakulása szempontjából valóban NEM veszélyeztetett: (NPV) d/(c+d)

Irodalom

1. Brook, R. and Lohr, K. (1985) Efficacy, Effectiveness, Variations, and Quality: Boundary Crossing Research, Medical Care, 23 (supp): 710-22.
2. Brook, R.H., Kamberg, C.J. Mayer-Oakes, A. és mtsai. (1990) Appropriateness of acute medical care for the elderly; an anlysis of the literature, Health Policy, 1990; 14:224-242.
3. Cochrane, A. (1971) Effectiveness and Efficiency, London: Nuffield Provincial Hospital Trust, London.
4. Gulácsi, L. (1999) Klinikai kiválóság; technológiaelemzés az egészségügyben, Springer, 1999
5. Lohr, K.N., Eleazer, K. és Mauskopf, J. (1998) Health policy issues and applications for evidence based medicine and clinical practice guidelines, Health Policy 1998;46:1-19.
6. Ovretveit, J. (1998) Evaluating health interventions, Open University Press, Buckingham, Philadelphia, 1998.
7. Sackett, D.L. (1980) Evaluation of health services, in Maxcy-Rosenau Public Health and Preventive Medicine, edited by J. Last. Norwalk, CN: Appleton-Century-Crofts.
8. Sackett, D.L., Richardson, W.S., Rosenberg, W. és mtsai. (1997) Evidence-based medicine, Churchill Livingstone, 1997.
9. Social services Committee. The Future of the National Health Service, Fifth Report, London: HMSO. 1988.
10. Williamson, j.m. (1978) assessing and improving health care outcomes, the health accounting approach to quality assurance, cambridge, ma: ballinger publishing company.

Ez a rész a "Minõségfejlesztés az egészségügyben"(Medicina Kiadó) Decubitus-prevenció és terápia - ápolásminõség" fejezetének része, amelynek átvétele a kiadó engedélyével történt.

vissza a tartalomhoz              vissza a fõ oldalra

Az ember az életen át tartó szocializációja során, folyamatosan újabb és újabb ismereteket szerez környezetérõl és munkájáról. Ennek az ismeretszerzésnek szervezett és irányított formáját nevezi a szakirodalom "élethosszig" tartó tanulásnak (1,2). Ez a tanulási forma különösen jellemzõ azokra a dinamikusan fejlõdõ szakmaterületekre, ahol a változások szoros összefüggésben vannak az elméletek és a technika robbanásszerû fejlõdésével.

Az egészségügyi törvény (3) már 1997-ben megfogalmazta ezen jogot és elvárást az egészségügyi szakdolgozók vonatkozásában: "az egészségügyben dolgozóknak joguk van szakképzésben, szakirányú szakképzésben és továbbképzésben részt venni. Jogszabály továbbképzést kötelezõen elõírhat, a továbbképzésben történõ részvétel feltételeinek egyidejû meghatározásával." A törvényt kiegészítõ jogszabályok (4) pontosan megfogalmazzák azokat a kereteket és formákat, amelyeket e rendszer befogad, s szoros összefüggést írnak (5) elõ a szakdolgozók mûködési nyilvántartása és az élethosszig tartó tanulás elve között.

A rendszer immár egy éve mûködik. Az elsõ rövid, summás tapasztalatainkat illetve a rendszer mûködésével kapcsolatos fontosabb információkat az alábbiakban adjuk közre.

A továbbképzési rendszer mûködésének fõbb lépcsõi

1. A jogszabályok igen liberális módon, minden olyan szervezett, tervezett és minõsített ismeretszerzési formát elfogadnak továbbképzésnek, amely az új ismeretek szerzésére illetve a régiek felfrissítésére szolgálnak. Ezek az alábbiak:

• legalább 40 órás, elméleti, illetve gyakorlati foglalkozások keretében egyes szakmai témaköröket feldolgozó, vizsgával záruló továbbképzésen való részvétel,
• az olyan regionális, országos, helyi vagy szakmaterületi rendezvényen való részvétel (kongresszus, ankét), ahol legalább 5 elõadás hangzik el,
• regionális, országos, helyi vagy szakmaterület specifikus kongresszuson, ankéton, továbbképzésen tartott elõadás vagy bemutatott poszter,
• külföldi vagy hazai kiadó által megjelentetett könyv, cikk vagy pályamû (publikáció),
• egyéni továbbképzés, külföldi vagy hazai szakmai tanulmányút egy adott téma tanulmányozására,
• az adott szakképesítésnek megfelelõ szakmai vizsga írásbeli feladatsorának megoldása legalább 75%-os eredménnyel.


2. A továbbképzéseket szervezõk köre alapvetõen szektor semleges, de alapvetõ feltétel az oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek megléte. A rendszer fõként oktatási intézményekre, illetve egészségügyi szolgáltatókra támaszkodik.

3. A továbbképzéseket a jogszabálynak (6) megfelelõen, az egészségügyi szakképzési és továbbképzési bizottság (ESZTB), külsõ szakértõk bevonásával minõsíti, és meghatározza a továbbképzési pontok értékét. A minõsítésre szánt pályázatokat a megfelelõ nyomtatvány kíséretében, a továbbképzés szervezõjének illetve a továbbképzésben résztvevõnek kell benyújtania az ESZTB titkárságára (Budapest, V., Arany J. u. 6-8.). A minõsítéshez szükséges nyomtatványok beszerezhetõk az egészségügyi szakképzõ és továbbképzõ intézet (ETI) jegyzetboltjában (Budapest, VIII., Horánszky u. 15.), illetve letölthetõk az ETI honlapjáról (www.eti.hu).

4. A továbbképzéseket külsõ szakértõk véleményezik egységes szempontok alapján, s javaslatot tesznek a pályázatok minõsítésére. Ezt követõen az ESZTB kéthavonta összesíti a beérkezett szakmai anyagokat továbbképzési forma, célcsoport szerint és dönt azok elfogadásáról, a továbbképzési pontok odaítélésérõl. A pályázókat értesíti döntésérõl, és az elfogadott továbbképzések listáját rendszeresen közzé teszi az etinfo hasábjain és az eti honlapján. A továbbképzések nyitottak, a szervezõk létszámkereteik erejéig fogadják a szakdolgozók jelentkezését.

5. A továbbképzések anyagi támogatására negyedévenként az ETI az ESZTB-vel egyeztetett témakörökben pályázatot ír ki, amelynek felhívását az Egészségügyi Közlönyben és az ETInfo-ban teszi közzé. Anyagi támogatásra, minõsített (ponttal rendelkezõ) továbbképzések adhatók be, pályázati csomag kíséretében. A támogatás odaítélésénél a szakmai szempontokon túl szakmapolitikai, területi és szakmacsoportos elvek is érvényesülnek. A támogatás célja, hogy mindenkinek legyen lehetõsége ismereteit továbbfejleszteni illetve ötéves cikluson belül továbbképzésen részt venni.

6. A minõsített valamint támogatást nyert továbbképzéseket az ESZTB illetve az ETI rendszeresen ellenõrzi külsõ szakértõk, szakmai szervezetek bevonásával illetve a jegyzõkönyvek, záródokumentumok ellenõrzésével.

Az elsõ tapasztalatok

Az elmúlt évben - az új rendszernek köszönhetõen - a továbbképzések száma jelentõsen megnövekedett: 1999-ben 214 minõsített továbbképzésen 11595 szakdolgozó vett részt, s a szaktárca közel 70 millió ft-ot fordított a továbbképzések támogatására. A statisztikák szakmacsoportos és finanszírozás szerint megoszlását az alábbi grafikonok szemléltetik (1., 2. ábra).

 

1. ábra Továbbképzések száma

 

2. ábra Továbbképzésben résztvevõk megoszlása finanszírozás alapján

Mint az adatokból is kiderül, az elmúlt évben többen vettek részt központi forrásból finanszírozott, mint a központi forrásból nem finanszírozott továbbképzési formában.

Természetesen a központi finanszírozás sem teljes körû. A támogatás csak a felmerülõ költségek egy részét fedezi, hisz a kiesõ munkaidõ, utazási, kiküldetési összegek a költségvetésben nem tervezhetõk.

A továbbképzések területi megoszlása igen vegyes képet mutat, hiszen vannak olyan megyék ahol több tucat továbbképzésen több ezer szakdolgozó vett rész, s van olyan megye, ahol egyetlen minõsített továbbképzést sem regisztráltunk. Az érdeklõdés megoszlásának vizsgálata a 2000. év feladata.

A továbbképzések között a 40 órás, vizsgával záruló továbbképzéseken és a kongresszusokon való részvételek voltak túlsúlyban, de szakmai írásbeli vizsgára illetve külföldi tanulmányútra is adott már pontot az ESZTB.

A továbbképzések témaválasztása fõként a helyi igényeket tükrözi. Központi szabályozás elemei, csak a finanszírozás vonatkozásában figyelhetõk meg.

A továbbképzést szervezõk részérõl több ízben is felmerült az az igény, hogy szakértõi csoportok által kidolgozott programok kerüljenek megajánlásra, egységes tematika, oktatási segédletek illetve pontmeghatározás mellett. Erre a továbbképzési formára kitûnõ példa az egynapos sebészeti ellátási projekt, amelyhez elkészült a továbbképzési tematika, jegyzet, videofilm és interaktív multimédia cd. A program nagy érdeklõdésre tartott számot, s az ország 16 pontján közel 500 ápoló vett részt ezen a rendezvényen. A fejlesztés a közeljövõben várhatóan ezen irányba indul meg, alternatívát kínálva a továbbképzést szervezõk számára.

Az elmúlt egy év tapasztalatai összességében pozitívak. A számos kezdeményezés egyértelmûen bizonyította azt a tiszteletreméltó tényt, hogy az "élethosszig" tartó tanulásra igény van az egészségügyi szakdolgozók körében.

Irodalom:
1. Tóth, É. (1997).: Öröklött kincseink - A Delors - jelentésrõl. Educatio, 1.
2. Pachocinski, Richard: Educational development in Central and Eastern Europe: Trends, perspectives, and barriers. European Education 1997. 29. No. 3
3. 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyrõl
4. 28/1998. (VI.17) NMrendelet az egészségügyi szakdolgozók továbbképzésérõl
5. 27/1998. (VI. 17) NM rendelet az egészségügyi szakképesítést szerzett személyek alapnyilvántartásáról, valamint az egészségügyi szakdolgozók mûködési nyilvántartásának szabályairól
6. 10/1998. (XII. 11) EüM rendelet az Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanács szervezetérõl és mûködésérõl

Az orvosi rehabilitáció során végzett ápolás, a kívánatos életminõség
elérésének esélyei

Dr. Kókai Károly
Vas Megyei Rehabilitációs Kórház, Szentgotthárd
A Bükfürdõn rendezett Otthonápolás-Gondozás-Rehabilitációtudományos konferencián
1999. május 1-én elhangzott elõadás alapján.

Az EVSz 1947-es alapokmányának továbbfejlesztésével az egészségtõl eltérõ állapotok meghatározására 1980-ban sor került az úgynevezett fogyatékossági folyamat leírására. Megállapítást nyert, hogy a nem maradéktalanul gyógyuló akut megbetegedések és a krónikus betegségek esetében a biológiai károsodás mellett emberi funkciózavar (fogyatékosság) és társadalmi kapcsolatzavar (rokkantság) kialakulásának lehetõsége is fennáll. Ezek az állapotok megfelelõ beavatkozás hiányában egymásba spontán átalakulhatnak és ezáltal nagymértékben megromolhat a betegeknek a megbetegedés elõtti körülményeihez viszonyított életminõsége. A betegek megfelelõ gyógyítása, gondozása és rehabilitációja azáltal nyer igazi értelmet, hogy a kezelt betegek életminõsége sok esetben újra elérheti és meghaladhatja az átlagos populációnál mért életminõséget.

A megfelelõ ápolás az orvosi rehabilitáció során a legsúlyosabban károsodott betegek esetében is mérhetõen csökkentheti a fogyatékosság és rokkantság kialakulását és fokát. Az ápolás a második és harmadik szintû megelõzés és a segítve tanítás eszközeivel elsõsorban a fizikai aktivitás, az önellátás és a mindennapi élettevékenység javításával járul hozzá a megfelelõ életminõség eléréséhez. Az ápoló a rehabilitációs teamben betöltött összekötõ, összehangoló és visszajelzõ szerepe szerint fontos tényezõ a jó kognitív funkciók kialakításában, a beteggel kialakított tartós és közvetlen kapcsolata következtében a jólét és optimizmus érzésének kialakításában, a családi kapcsolatok támogatásával a betegek és környezetük igényeinek és elvárásainak ismeretében a beteg interperszonális kapcsolatainak újraépítésében is. Tevékenysége elõsegíti a beteg szükséges foglalkozási és szociális rehabilitációját, ezáltal végsõ soron anyagi biztonságát is. Így fontos feladatot vállal az életminõség valamennyi dimenziójának alakításában.

A fogyatékossági folyamatban leírt az egészségtõl eltérõ állapotok a károsodás, a fogyatékosság és a rokkantság (1. ábra).

1. ábra

A károsodás a biológiai mûködés zavarát, anatómiai, élettani vagy pszichológiai tartós, vagy végleges rendellenességet, vagy hiányt jelent. Ilyen károsodás például a stroke utáni bénulás, vagy az érbetegség következtében kialakult végtaghiány.

A fogyatékosság a humán szenzoros, motoros vagy mentális funkcióknak a károsodás következtében kialakult zavarát jelenti, mint például a járás, látás, beszéd, önellátás, környezettel való kapcsolattartás képességének csökkenése, vagy elvesztése átmenetileg vagy véglegesen.

A rokkantság az embernek mint társadalmi lénynek a társadalmi funkcióiban fogyatékosságai miatt bekövetkezõ zavarát, hátrányát jelenti, ami akadályozza, vagy lehetetlenné teszi a korának, nemének, szociális és kultúrális helyzetének megfelelõ szerep gyakorlását.

Elsõsorban a nem maradéktalanul gyógyuló akut megbetegedések és a krónikus betegségek esetében várható, hogy megfelelõ beavatkozás, megfelelõ korai kezelés, rizikó tényezõk kikapcsolása, nevelési és foglalkozási tanácsadás, rehabilitációs kezelés, tréning, képzés és a környezeti akadályok és elvárások csökkentése, gondozás és gondoskodás nélkül ezek az állapotok egymásba spontán átalakulnak és súlyos rokkantsághoz vezetnek.

A fogyatékosság kialakulásának csökkentésére szolgáló beavatkozásokat másodlagos megelõzésnek, míg azokat a ténykedéseket, amelyek a fogyatékosságnak rokkantsággá válását akadályozzák meg vagy csökkentik, harmadlagos megelõzésnek is nevezhetjük. Az utóbbi jelenti a szûkebb értelemben vett rehabilitációt.

2. ábra

A károsodást biológiai tesztekkel lehet mérni, a fogyatékosság mérésére a különbözõ funkcionális tesztek szolgálnak, míg a rokkantság megítélésére és mérésére leginkább az életminõség meghatározása alkalmas (1,2,3).

Az életminõség vizsgálata (2. ábra) és értékelése történhet egyszerûen egy vizuális analóg skála segítségével, amelyen az értékelõ megjelöli, hogy a legalacsonyabb és legmagasabb életminõség között hol helyezkedik el a vizsgált személy életminõsége.

Az életminõségnek vannak szubjektív tényezõi és objektív meghatározói, és értéke mindenképpen relatív, mivel mindig az adott egyén szükségleteihez és elvárásaihoz viszonyítható.

Az értékelést végezheti a vizsgált személy, a szakemberek, a közeli hozzátartozók, vagy közösen. Az értékelést megkönnyíti standard kérdésekre adott válaszok vizsgálata és pontozása (3).

A legkülönbözõbb kérdéssorokat ismerhetjük meg a különbözõ életminõségvizsgáló tudományos cikkekbõl. A kérdõívek nagy súlyt fektetnek a fizikai aktivitás, az önellátás és a mindennapi élettevékenység vizsgálatára, mint a függetlenség fontos tényezõire, de értékelik a kognitív és kommunikatív képességeket, az interperszonális kapcsolatokat, a munkaképességet és a szociális biztonságot is a legkülönbözõbb okok miatt károsodott, fogyatékossá, vagy rokkanttá váltak körében (4,5,6,7,8,9,10,11,12,13,14,15,16).

Az orvosi rehabilitáció a maga módszereivel a legsúlyosabban károsodott betegek esetében is igyekszik megelõzni a humán funkciózavar kialakulását vagy progresszióját, a kialakult fogyatékosságot pedig a beteg képességeinek javításával és alkalmazkodóképességének felhasználásával csökkenteni. A környezeti és társadalmi tényezõk formálásával, a pedagógiai, foglalkozási és szociális rehabilitáció segítségével együtt ez olyan mértékben sikerülhet, hogy nem következik be az életminõség nagymértékû romlása, a rokkantság kialakulása.

3. ábra

Az orvosi rehabilitáció különbözõ egymás mellé rendelt szakemberek csoportmunkája (3. ábra). A teamben különleges szerepet játszik az ápoló, hiszen saját szakmai szerepe mellett mint a beteggel a kezelés alatt a legszorosabb és legtartósabb kapcsolatban álló, a beteg problémáit leginkább ismerõ, a beteg szükségleteinek megteremtéséért leginkább felelõs személy, nagyon sok feladatot ellát (4. ábra).

4. ábra

Így a napi ápolási feladatok mellett végzi az önellátóképesség segítve tanítását. Ez a rehabilitáció alapüzenete az ápolás felé, hogy a beteget segítse abban a tevékenységben, amelyet õ maga nem tud elvégezni, vagy aminek szükségességét nem ismeri fel, de segítse õt abban is, hogy mielõbb függetleníthesse magát e segítségtõl (17). Az étkezés, tisztálkodás, öltözködés, WC használat elveszett önálló képességének visszaszerzéséért nagyon sokat kell tennie a betegnek. Azért, hogy ezt megtegye és megtehesse, nagy tudású, tapasztalatú és készségû tanítómesterre van szüksége. Ezt a nehéz szerepet kell vállalnia az ápolónak.

Az elsõ károsodás további károsodásokat indukálhat. Például a beteg megfelelõ pozicionálásával, mobilizálásával és a hólyagkondicionálással nagyon sok további károsodás megelõzhetõ.
A mindennapi élettevékenység önálló végzésének folytatása is fontos a független életvitelhez. A fõzés, takarítás, különbözõ házimunkák, háztartás vezetésének képességéhez fontos a testhelyzetek megtartásának, a kézügyességnek, segédeszközök használatának, új jártasságok megszerzésének, az elérõképességnek gyakorlással történõ biztosítása. Ezeket a tréningeket a gyógyfoglalkoztatók mellett az ápolók is vezetik.

Ahogy minden gyógyhelyen, a rehabilitációs osztályokon is megfelelõ napirend szerint folyik az ápolás. Itt a szokásos rendbe kell beleilleszteni a rehabilitációs tréningek tanrendjét, mégpedig minden beteg számára egyénileg a szükséges gyakorlatok szerint, de összehangoltan is a lehetõségek leghatékonyabb kihasználása érdekében.

A kapcsolattartás az ápoló sajátos feladata, hiszen õ találkozik rendszeresen betegével, a team tagokkal, a beteg családtagjaival, ha szükséges a beteg lakóhelyének és munkahelyének képviselõivel.

A kapcsolattartás közvetítõ, jelzõ, ellenõrzõ jellegét áthatja a betegrõl való gondoskodás, a rehabilitáció sikerességének óhaja, a beteg igényeinek maximális képviselete.

A fejlõdõ beteg önálló gyakorlását ösztönözni, felügyelni, szükség szerint segíteni, vagy a csoportos gyakorlatokon a vezetõ gyógytornász, gyógyfoglalkoztató, logopedus vagy pszichológus munkáját elõsegíteni is az ápoló feladata.

A rehabilitációs osztályra kerülõ betegek alapbetegségeinek gyógyszeres kezelése tovább folytatódik, nagyon sok esetben kerül sor különbözõ fizioterápiás kezelésekre, amit az osztályon kívül kapnak meg. Komoly szervezést és odafigyelést igényel az, hogy a beteg a gyógyszereket idõben és valóban megkapja, hogy a beteg a fizioterápiákra el- és visszajusson és mindez ne zavarja a rehabilitációs tréninget.

Az ápolási dokumentáció jelentõségét nem kell bizonyítani. A rehabilitációs osztályon az elfogadott és bevezetett általános ápolási dokumentáció mellett a beteg képességét vagy fogyatékosságát mérõ teszteket a tréningek és kezelések lefolyását rögzítõ kezelõlapokat szakértelemmel kell vezetni, amelynek mozzanatai a felmérés, a tervezés, végrehajtás és értékelés, ez a rehabilitációs ápolási folyamat.

És még mindezen túl a betegnek ezernyi személyes problémája marad. Tudjuk, ki oldja meg ezeket, kinek marad erre is készsége, türelme és célratörõ akarata. Az ápolónak.

Az elmondottak is bizonyítják, hogy a rehabilitációban dolgozó nõvér olyan betegápoló, aki továbbra is a beteg segítõje maradt, tevékenysége elsõsorban a betegre, annak betegségére, de valamennyi humán funkciójára, egyben a beteg környezetére is irányul. Ugyanakkor egy szakmailag speciálisan képzett munkacsoport önálló tagjaként is helyt kell állnia. Ezt nem valósíthatja meg csak megfelelõ képzettség, naprakész ismeretek, empátiás készség, általános mûveltség és sok egyéb pozitív emberi jellemvonás birtokában (18).

És a munka értelme? Osztályunkon 1990-1997-ben 12415 beteget kezeltünk (5. ábra). Alapbetegségüket tekintve legtöbben agyi érbetegség, reumatológiai betegség és baleseti sérülés miatt váltak súlyosan károsodottá.

A betegek száma fõ diagnózisok szerint (1990-1997)

5. ábra

A betegek 90%-a otthonába távozhatott (6. ábra) úgy, hogy csak 4%-uk igényelt házi szociális gondozást, a többiek önállóan vagy családi segítséggel tudták folytatni élettevékenységüket.
Valamennyi betegnél mértük a Barthel index értékeit érkezéskor és távozáskor (7. ábra). A 80-as értéket elérõ vagy meghaladó betegek önellátóképesek és járóképesek. Az eredményekbõl láthatjuk, hogy a távozó betegek átlagos Barthel index értékei valamennyi betegcsoportban meghaladták a 80 pontot.

A neurológiai betegeknél a fogyatékosság értékét szinte valamennyi humán aktivitásra kiterjedten vizsgáltuk a kezelés elején és végén (8. ábra). A fogyatékosság az összes aktivitást tekintve az értékelt betegeknél a felére csökkent. A nagyobb javulást a napi élettevékenység és a fizikai aktivitás területén értük el. Ezek a képességek rendkívül fontosak az életminõség szempontjából.

6 .ábra

A fogyatékosok számát tekintve a különbözõ aktivitásokra vetítve (9. ábra) láthatjuk, hogy a fizikai és napi élettevékenységi aktivitás mellett a betegek közel 50%-a pszichológiai aktivitásokat tekintve is teljesen meggyógyult (19,20).

Az Egészségügyi Világszervezet kezdeményezésére több átfogó vizsgálatot végeztek a rokkant betegek életminõségének meghatározására, egységes kérdéscsoportokra adott válaszok analízisével.

A kérdéscsoportok a segítségnyújtási szükségletre, a járóképességre, a közlekedõképességre, a mindennapi idõtöltésre, a társaskapcsolatokra és az anyagi viszonyokra vártak választ (10,12,13,15,16,21 ).

Az eredményeket összehasonlították az átlagos populációnál talált értékekkel. Olyan súlyos betegeknél, mint a kardiovaszkuláris betegek, operált rákbetegek és a gerincvelõ harántsérültek, a megfelelõ kezelés után a vizsgáltak életminõsége elérte, egyes esetekben meg is haladta az átlagos populációnál mért értéket.

A Barthel index változása

Ez elsõsorban az ember nagyfokú alkalmazkodó képességének köszönhetõ, de csak a nem maradéktalanul gyógyuló akut és krónikus károsodott betegek, a fogyatékos és rokkant emberek megfelelõ gyógyításával, gondozásával és rehabilitációjával érhetõ el (3).
Ezek az adatok is bizonyíthatják, hogy a rehabilitációban a megfelelõ ápolás rendkívüli fontosságú a kívánatos életminõség eléréséhez. Ez megkívánja az ápolók megfelelõ szintû képzésének, továbbképzésének, felkészültségének biztosítását, az önálló hatáskör és felelõs munka elismerését számukra a megelõzõ, gyógyító és rehabilitációs szakmai gyakorlati tevékenységben, de a tudományos vagy szervezõ, irányító feladatok területén is.

Az 1995. december 1-tõl 1996. július 31-ig neurorehabilitációs osztályról távozott 221 beteg fogyatékosságának értéke érkezéskor (É) és távozáskor (T) és a javulási (%)

8. ábra

9. ábra

Hivatkozások
1. Elizabeth M. Badley: An introduction to the concepts and classifications of the international classification of impairments, disabilities,and handicaps. Disability and Rehabilitation, 1993, 15, 4, 161-178.
2. Elliot J. Roth, Allen W. Heinemann, Linda L. Lovell, et al.: Impairment and Disability: Their Relation During Stroke Rehabilitation. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 3, 329-335.
3. Kulhnann Lajos dr.: Gondolatok az életminõség értelmezésérõl. Orvosképzés, 1992, 67, 5, 387-397.
4. R. K. Leerner, John L. Esterhai Jr., Rosemary C. Polomono et al.: Psychosocial, Functional, and Quality of Life Assessment of Patients With Posttraumatic Fracture Nonunion, Chronic Refractory Osteomyelitis, and Lower Extremity Amputation. Arch Phys Med Rehabil, 1991, 72, 2, 122126.
5. Marcus J. Fuhrer, Diana H. Rintala, Karen A. Hart: Relationship of Life Satisfaction to Impairment, Disability, and Handicap Among Persons With Spinal Cord Injury Living in the Community. Arch Phys Med Rehabil, 1992, 73, 6, 552-557.
6. Dr Kókai Károly, Dr Ferenczy Valeria, Veress Mária, Mittli Gabriella: Sikeresen rehabilitált féloldali bénult betegek után követéses vizsgálata otthoni környezetükben. Rehabilitáció, 1992, II, 3, 19-21.
7. B. Martlew: What Do You Let the Patient Tell You? Physiotherapy,1996,82, 10, 558-565.
8. Angella M. Sander, Ronald T. Seel, Jef~rey S. Kreutzer et al.:AgreementBetween Persons With Traumatic Brain Injury and Their Relatives Regarding Psychosocial Outcome Using the Community Integration Questionnaire. Arch Phys Med Rehabil, 1997, 78, 4, 353-357.
9. Dr Kullmann Lajos, Dr Dénes Margit, Kemény Jánosné: A fogyatékosság felmérése Budapest VIII. kerületének 60 éven felüli lakosságában. Rehabilitáció, 1998, 2, 81-85.
10. Maria W. Legro, Gayle D. Reibere, Douglas G. Smith et al.: Prosthesis Evaluation Questionnaire for Persons With Lower Limb Amputations: Assessing Prosthesis-Related Quality of Life. Arch Phys Med Rehabil,1998, 79, 8, 931-938.
11. Jane H. Powell, Karen Beckers, Richard J. Greenwood: MeasuringProgress and Outcome in Community Rehabilitation After Brain Injury With a new Assessment Instrument- the BICRO-39 Scales. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 10, 1213-1225.
12. Mark E. Huang, David X. Cifu, Lori Keyser-Marcus: Functional Outcome After Brain Tumor and Acute Stroke: A Comparative Analysis. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 1 l, 1386-1390.
13. J. Stuart Krause: Dimensions of Subjective Well-Being After Spinal Cord Injury: An Empirical Analysis by Gender and Roce/ Ethnicity. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 8, 900-909.
14. Angela Colantonio, Deirdre R. Dawson, Barry A. McLellan: Head Injury in Young Adults: Long-Term Outcome. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 5, 550-558.
15. Richard K. Shields, Jonet L. Ruhland, Mark A. Ross et al.: Analysis of Health-Related Quality of Life and Muscle Impairment in Individuals With Amyotrophic Lateral Sclerosis Using The Medical Outcome Survey and the Tufts Quantitative Neuromuscular Exam. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 7, 855-862.
16. Niumi Westgren, Richard Levi: Quality of Life and Traumatic Spinal Cord Injury. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 11, 1433-1439.
17. Ulbing István dr.: A betegápolás-gondozás aktuális kérdései I. Orvosi Hetilap, 1992, 133, 6, 153-157.
18. Ulbing István dr.: A betegápolás-gondozás aktuális kérdései II. Orvosi Hetilap, 1992, 7, 417-421.
19. Wade DT, Collin C.: Bartel ADL Index; a standard measure of physical disability. Int. Disabil. Studies., 1988, 10, 64-68.
20. Carl V. Granger: The Emerging Science of Functional Assessment: Our Tool for Outcomes Analysis. Arch Phys Med Rehabil, 1998, 79, 3, 235-240.
21. Gale G. Whiteneck, Susan W. Charlifne, Kenneth A. Gerhart et al.: Quantifying Handicap: A New Measure of Long-Term Rehabilitation Outcomes. Arch Phys Med Rehabil, 1992, 73, 6, 519-526.

Az egészségügyben néhány éve tapasztalható strukturális és financiális átalakulás lényeges változásokat eredményezett az ápolásban. Az egészségügyi rendszer súlypontja áthelyezõdött a kórházi ellátásról az alapellátásra, átstrukturálódott a társadalombiztosítási rendszer és új gazdasági-finanszírozási modellek jelentek meg.

A teljesítmény alapú finanszírozás bevezetése, az állam szerepvállalásának átértékelése egy gazdaságosabb, hatékonyabb, ún. "szolgáltató" egészségügyi rendszer létrehozása újabb és újabb problémák elé állítja a szakembereket, amelyek között prioritást élvez a beteg mint "fogyasztó" elégedettsége a szolgáltatásokkal, valamint a "szolgáltató" intézmények szakmai minõsítése.
Mára már versenyhelyzet alakult ki az egészségügy különbözõ szféráiban és az ebbõl fakadó minõségi különbségek felvetik a "mérhetõség" kérdését.

A minõségügy kérdése a hazai egészségügyi ellátásban annál inkább is elõtérbe került, mivel az 1997-ben hatályba lépett egészségügyi törvény kötelezõ jelleggel írja elõ az egészségügyi intézményekben a minõségügyi rendszer mûködtetését. A rendszer kialakításának egyik legfontosabb mozzanata - a minõségügyi célkitûzés és tervezés mellett -, olyan szakemberek képzése, akik megfelelõ ismeretekkel rendelkeznek egy minõségbiztosítási rendszer alapelveinek, fogalmainak, módszereinek kidolgozásához és ezen ismereteket képesek a mindennapi gyakorlatban is alkalmazni.

A beteg az ellátás minõségét a szakmai tevékenység eredményességének oldaláról tudja megítélni, melyet nem csupán az orvoslás, hanem az ápolás minõsége is nagymértékben meghatároz. Ma már tudjuk, hogy az orvostudomány a maga csúcstechnológiájával sem képes egyedül elérni a lakosság egészségi állapotának látványos javulását. Olyan paramedikális dolgozókra is szükség van az alapellátás és a klinikai-kórházi ellátás területén, akik képesek segíteni az egyéneket, családokat, közösségeket a fizikai, szellemi és társadalmi funkciók optimalizálásában és ehhez szélesebb medikális, ápolástudományi és társadalomtudományi szaktudással is rendelkeznek. Ez a szakmai és társadalmi igény rohamosan megváltoztatta az ápolói munkával kapcsolatos elvárásokat, amely az oktatásügy szerkezet- és feladatváltozását is jelentette egyben.

Az elsõ igazi áttörést az ápolói hivatás presztizsének emelése érdekében az ápolóképzés fõiskolai rangra emelése jelentette, amely az elsõ lépés volt azon az úton, amely elvezet egy magasabb színvonalú, individualizáltabb ápolási rendszer megvalósulásához.

Kitaposatlan útra lépett a HIETE EFK 1989-ben, amikor elindította a magyarországi diplomás ápolóképzést, amelyet néhány évvel késõbb a vidéki egyetemekhez kapcsolódó fõiskolák csatlakozása erõsített. Azóta 10 év telt el, s az ápolásoktatók körében rengeteg tapasztalat halmozódott fel a képzés szakmai követelményeivel kapcsolatosan. A megváltozott igényeknek megfelelõ egészségügyi szakemberek képzéséhez egy új ápolásfilozófia elfogadtatására és merõben más képzési stratégia kidolgozására volt szükség, amelynek egyik sarkalatos pontja a tanulást segítõ ápolási szakkönyvek tárházának bõvítése.

Az utóbbi években számtalan külföldi szakirodalomi munka vált hozzáférhetõvé magyar nyelvû fordításban, bepillantást engedve a fejlett ápolással rendelkezõ országok egészségügyi rendszerébe és az ellátás szakmai tartalmába. Ezek a könyvek különféle témákban a szakirodalom bázisát képezik, amelyet egyre több hazai szerzõ tollából születõ könyv egészít ki. A történeti hûséghez tartozik, hogy az ápolás koncepciója már a korábbi hazai és külföldi szakirodalomban is bonyolult interakciós folyamatként került leírásra (Schwarczmann 1972, Orlando 1961).

Az ápolási folyamat mint rendszer a 70-es évek elején került az európai ápolási szakemberek figyelmének középpontjába (WHO 1974). Hazánkban a 80-as évek elejétõl folyik az ápolási folyamat oktatása a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Karán, amely a középiskolai tananyagba 1988-89-tõl került be, de akkor még szerkezetileg különálló részként és fõleg a szükségletek kiemelésével.

A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Kar gondozásában megjelenõ átdolgozott és kibõvített Ápolástani alapismeretek címû fõiskolai jegyzet az ápolási folyamatot az oktatás kereteként is használja, s az ápolási tevékenységeket az ápolás funkcióinak tükrében mutatja be.

A könyv fejezetei az egészség-betegség-ápolás logikáját követik, e fogalmak modern értelmezését adva.
1. Az egészség és társadalom címû fejezet ápolási szempontból foglalja össze az egészséget befolyásoló társadalmi hatásokat, áttekinti a rizikómagatartás összetevõit, ismerteti a népesség demográfiai mutatóit, hangsúlyozza az egészségkárosító attitûdök terjedését megakadályozó egészségmegõrzési tevékenység jelentõségét.
2. Az egészség és betegség címû fejezet áttekinti a személyiségrõl alkotott vélemények alakulását napjainkig, értelmezi az egészség-betegség fogalmát és rámutat az életmód és az egészség kapcsolatára.
3. A betegellátás keretei címû fejezet a szükséges mértékig ismerteti meg az olvasóval a hazai betegellátás hármas rendszerét: az alapellátást, járóbeteg-szakellátást és a fekvõbeteg szakellátást.
4. A kórház és jellemzõi címû fejezet meghatározza a kórház fogalmát, szervezeti felépítését és bemutatja az egyes szervezeti egységek feladatait.
5. Az ápolás általános kérdései címû fejezet foglalkozik az ápolás szerepével a társadalomban, az ápolói hivatás és karrier lehetõségeivel, az ápolás tudományos megközelítésével.
6. Az ápolási és ellátási rendszerek címû fejezet 10 ápolási modellt ismertet és segít különbséget tenni az egyes ápolási rendszerek között, valamint foglalkozik a minõségbiztosítás, minõségfejlesztés kérdésével az egészségügyben.
7. Az ápolási szolgálat szereplõi címû fejezet meghatározza az ápolási szolgálat fogalmát és bemutatja azok szereplõit, valamint megfogalmazza az ápolóval szembeni elvárásokat.
8. Az ápolási folyamat címû fejezet megismerteti az olvasóval a folyamat egyes lépcsõit, segít megkülönböztetni a beteg problémáját az ápolási problémától és útmutatást ad az ápolási anamnézis elkészítéséhez.
9. Az ápolási szükségletek felmérése és megállapítása címû fejezet bemutatja a szükségletek keletkezését, fajtáit, az alapápolás összetevõit és megtanítja az ápolási szükségletek felmérésének és megállapításának módját.
10. Az ápolási tevékenység megvalósítása címû fejezet meghatározza az ápolás funkcióit, segít különbséget tenni az egyes funkciókhoz tartozó feladatok és tevékenységek között, valamint pontos, algoritmikus leírását adja a mindennapos beavatkozások menetének.
11. Az értékelés, dokumentációs formák címû fejezet ismerteti az értékelés és a dokumentáció összefüggéseit, bemutatja a modern orvosi és ápolói dokumentáció összetevõit.

A fejezetek rövid bemutatása alapján látható, hogy e jegyzet megtanítja a hallgatót az ápolási folyamat, mint módszer értelmezésére és a gyakorlatba történõ átültetésére, valamint részletesen tárgyalja az ápolási beavatkozásokat. A jegyzet tükrözi a korszerû, megváltozott szemléletû diplomás ápolóképzés célját, s jó ápoláselméleti alapot nyújt a szaktantárgyak elsajátításához. A jegyzetet nemcsak fõiskolai hallgatóknak ajánljuk, hanem mindazoknak, akik betegellátással foglalkoznak. Hasznos és új ismereteket szerezhetnek a mindennapos beavatkozások módszereinek változásairól, valamint a legújabb diagnosztikus és terápiás eljárási módokról.

A szerzõk természetesen tudatában vannak, hogy egy mû megírása és megjelenése közötti idõeltolódás óhatatlanul elõidézheti a közölt anyag elévülését annak ellenére is, hogy a szerzõk a legmodernebb, legfrissebb információkat gyûjtötték össze. A tudomány gyors fejlõdése hetek, sõt napok alatt is képes olyan új eredményeket produkálni, amelyek ennél fogva kimaradhatnak még a legújabb kiadásokból is.

Tudjuk, hogy egy mû már a megjelenése napján tartalmazhat "régi", s ezáltal tévesnek minõsülõ információkat, ezért kérjük a tisztelt Olvasót, hogy a jegyzettel kapcsolatos észrevételeit, véleményét, javaslatát küldje el a szerkesztõnek, vagy a szerzõk valamelyikének, hogy mindezt a legközelebbi kiadványban felhasználhassák.

Mindezek alapján ez a jegyzet hazai körülményekre alkalmazva alapmûnek tekinthetõ, s mint ilyen, nem hiányozhat egyetlen jó szakember könyvespolcáról sem. Optimális terjedelemben (524 oldal) foglalja össze az ápoló önálló, nem önálló és együttmûködõ funkcióit, s mindehhez az ára is elfogadható.
(Megvásárolható 2950,- Ft-ért a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Karának Jegyzet-boltjában, 1046 Budapest, Erkel Gyula u. 26. telefon: 3 69-0019.)

Csóka Mária
adjunktus
az oktatási rovat vezetõje

vissza a tartalomhoz              vissza a fõ oldalra