Egészségfejlesztés az ápolásban
Mata Zsuzsanna
diplomás
ápoló, Kórházhigiénia, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórháza,
a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Oktató Kórháza
Dr. Nagy Andrásné
diplomás ápoló,
Kórház-Rendelőintézet, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórháza,
a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Oktató Kórháza
A vizsgálat célja: A
vizsgálat célja annak meghatározása volt, hogy milyen ismeretszinttel rendelkeznek
az egészségügyi szakdolgozók az Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Programmal
kapcsolatban. Továbbá cél volt annak eldöntése, hogy a program megvalósításában
milyen szerepet vállalnak a szakdolgozók.
Kutatási módszerek és minta: A vizsgálat
Kecskeméten, a Bács-Kiskun megyei Önkormányzat Kórházában kezdődött 2002
márciusában. A mintát a kórház fekvőbeteg osztályán, illetve a diagnosztikai
területen tevékenykedő szakdolgozók alkották. A minta kiválasztása
véletlenszerűen történt. Az adatgyűjtést kérdőíves módszerrel végeztük. A
kérdőív önkitöltős technikára épült, 15 kérdést tartalmazott. A visszaérkezett
és kiértékelhető kérdőívek száma 115 darab volt.
Eredmények: A többség
(74%) a lakosság egészségi állapotát romlónak ítélte, 21% szerint stagnált, és
5% szerint javult. A válaszok megoszlásából kivehető volt, hogy jelentős azok
száma, akik nem ismerik a Népegészségügyi Programot (54%). Kimagasló volt a
környezetvédelem és a szűrővizsgálatok kiterjesztésének igénye, valamint az
egészségkommunikáció és a folyamatos kontroll biztosítása.
Következtetések, javaslatok: Az eredmények azt mutatták, hogy a minta közel fele nem ismerte a Programot, értelemszerűen így a végrehajtásában sem vesz részt. Ahhoz, hogy a Program sikeres lehessen, nem csak a lakosság, de az egészségügyi szakemberek körében is hathatós felvilágosító kampányra van szükség. Fontos, hogy az egészségügyi szakdolgozók reális információkkal rendelkezzenek a lakosság egészségi állapotáról, hogy megalapozzunk egy a lakosság egészségi állapotát leíró kutatást, amely a későbbiekben összehasonlítási alapként szolgálhat.
Bevezető
Hazánk lakosságának
egészségi állapota több mint három évtizede folyamatosan romlik. Az okok között
meghatározó szerepet játszik az egészséges életmód, a hiányos egészségkultúra,
a társadalmi egyenlőtlenségek, valamint az egészségügyi ellátás elérhetőségének
és színvonalának változatossága. Sokan és sokat dohányoznak, hiányzik a
rendszeres testmozgás, magas az alkoholfogyasztás. Jellemzően helytelenül táplálkozunk,
sokan önpusztító életmódot folytatunk, egészségünkkel nem törődünk.
Az egészséges életmód
lehetőségét befolyásolják a társadalmi egyenlőtlenségek, főként az
iskolázottság, a foglalkozás és a jövedelembeli viszonyok. Ugyanakkor területi
egyenlőtlenségek is felfedezhetők az egészséges életmód megvalósíthatóságában.
Erre példa a mentális egészség mutatója, az öngyilkossági arány. Magyarországon
szinte minden alföldi megyében magas ez a mutató.
A lakosság egészségi
állapotának javítására átfogó kezdeményezések történtek. A nemrég kidolgozott
népegészségügyi program kormányhatározat formájában is kihirdetésre került. A
programban lefektetett nemzeti célok azonban csak akkor teljesülnek, ha az
egészségügyi szakdolgozók is tevőlegesen vesznek részt a programban, hatékonyan
hozzájárulva a kóros állapotok és a betegségek megelőzéséhez. A szakdolgozók
jelenléte és aktív közreműködése 10 kiemelt nemzeti feladat és az azokhoz
tartozó 17 alprogram területén egyaránt fontos és meghatározó.
Az ápolás szerepe a legjobban
a közösségi gondozás és családcentrikus ápolási modellekben nyilvánulhat meg.
Sok múlik azon, hogy egy gyermek hogyan kezdi életét, milyen családi
körülmények fogadják, illetve milyen ismereteket, tapasztalatokat szerez az
iskolában. Az egészséges életkezdet biztosítása régóta komoly kihívást jelent
minden fejlett és fejlődő ország számára. Globális tendencia: a család
összetartó ereje évtizedek óta gyengül. Egyre kevesebben házasodnak és egyre
többen válnak el. Ebben a légkörben igazán nem kap elég hangsúlyt az
egészségmegóvás. A védőnő szerepe központi és meghatározó a családgondozásban,
a hagyományok miatt azonban erőteljesebb a csecsemő-gyermekgondozó
tevékenysége. A családgondozás hangsúlya is tovább csökken, amikor a
gyermekgondozás egyes feladatai az iskolaérettség elértével az oktatási
rendszer keretében történnek. A fentiekből következően az egészségügyi
szakdolgozóknak tevékenységüket nem csak családcentrikusan kell végezniük,
hanem az oktatási rendszerhez is kapcsolódva.
A társszakmákkal való
összefogás és együttműködés szükségességét hangsúlyozza az Egészséges Nemzetért
Népegészségügyi Program is, amely kiemelten kezeli az egészségmegóvás és a
betegségek megelőzésének kérdését. Ahhoz azonban, hogy a program végrehajtható
és eredményes legyen, elengedhetetlen a program ismerete. Ez természetesen nem
csak az egészségügyben dolgozókra vonatkozik, de számunkra mindenképpen
kötelező.
A jelen vizsgálatban arra
voltunk kíváncsiak, hogy a nemrég bevezetett Népegészségügyi Program milyen
ismertséggel rendelkezik az ápolók körében, illetve milyen szerepet töltenek be
az ápolók a program megvalósításában.
A vizsgálat célja
A vizsgálat célja annak
meghatározása volt, hogy milyen ismeretszinttel rendelkeznek az egészségügyi szakdolgozók
az Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Programmal kapcsolatban. Továbbá cél
volt annak eldöntése, hogy a program megvalósításában milyen szerepet vállalnak
a szakdolgozók.
Kutatási módszerek és minta
A vizsgálat Kecskeméten, a
Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórházában kezdődött 2002 márciusában. A
vizsgálat folyamatos, a Népegészségügyi Program megvalósításával párhuzamosan
zajlik. A jelen közlés az első lépcsőt mutatja be.
A mintát a kórház fekvőbeteg
osztályán, illetve a diagnosztikai területen tevékenykedő szakdolgozók
alkották. A minta kiválasztása véletlenszerűen történt. A minta további részét
képezték azok a kollégák is, akik a kórház rendelőintézetéhez tartoztak.
Az adatgyűjtést kérdőíves
módszerrel végeztük. A kérdőív önkitöltős technikára épült, 15 kérdést
tartalmazott. A kérdésekből 12 zárt, 3 pedig nyitott típusú. A kérdőív kérdései
két részre oszthatók: az első sorozat kifejezetten az Egészséges Nemzetért
Népegészségügyi Program ismeretét kutatja, míg a második kérdéscsoport az önálló
javaslatokra helyezi a hangsúlyt.
Az adatgyűjtés során a
kérdőívek véletlenszerűen kerültek kiosztásra. A visszaérkezett és
kiértékelhető kérdőívek száma 115 darab volt. A kérdőív kitöltésében részvevő
ápolókat az osztályok jellege szerint csoportosítottuk, a nagyobb kategóriák a
fekvő- beteg osztályon dolgozó, illetve a diagnosztikai területen tevékenykedő
ápolókat jelentik.
Eredmények
Az 1. ábrán látható megoszlás a lakosság egészségi állapotára vonatkozó adatokat dolgozza fel a rendelőintézetben, a fekvőbeteg osztályokon és a diagnosztika területén dolgozók válaszai alapján. Ennek alapján a többség (74%) a lakosság egészségi állapotát romlónak ítéli meg, 21% szerint stagnál, és 5% szerint javul. Ez a megítélés nagyjából egyezik más felmérések eredményeivel is.
|
1. ábra – A lakosság
egészségi állapotának jellemzői (n=115) |
2. ábra – Az Egészséges
Nemzetért Népegészségügyi Program ismerete |
Az Egészséges Nemzetért
Népegészségügyi Program ismeretével kapcsolatban a 2. ábra ad tájékoztatást. A
válaszok megoszlásából kivehető, hogy jelentős azok száma, akik nem ismerik a
Programot (54%).
A beavatkozási pontokkal
kapcsolatos kérdéskörökben a rendelőintézet/diagnosztikai terület és az
osztályos dolgozók között eltérés alakult ki, de mindkét csoport esetében
kimagasló volt a környezetvédelem és a szűrővizsgálatok kiterjesztésének igénye
(3. ábrán). Viszonylag azonos értéket képviselt az egészségkommunikáció és a
folyamatos kontroll biztosítása. Az adatok közül kiemelkedő volt még az
esélyegyenlőség biztosításának igénye is.
3. ábra – Beavatkozási pontok
(rendelőintézet és diagnosztikus,
illetve fekvőbeteg osztályok) (n=115)
Jelmagyarázat:
a) egészségkommunikáció
b) környezetünk védelme
c) esélyegyenlőség
biztosítása
d) szűrővizsgálatok
kiterjesztése
e) folyamatos kontroll
f) munkahelyi kontrolling
g) minden
h) nem válaszolt
Következtetések,
javaslatok
A jelen kutatás azt vizsgálta, hogy az egészségügyi szakdolgozók milyen ismeretekkel rendelkeznek az Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Programmal kapcsolatban. Az eredmények azt mutatták, hogy a minta közel fele nem ismerte a Programot, értelemszerűen így a végrehajtásában sem vesz részt. Az arány mindenképpen magas, ahhoz, hogy a Program sikeres lehessen, nem csak a lakosság, de az egészségügyi szakemberek körében is hathatós felvilágosító kampányra van szükség.
Ugyancsak fontos, hogy az
egészségügyi szakdolgozók reális információkkal rendelkezzenek a lakosság
egészségi állapotáról. A jelen felmérésben a válaszadók többsége úgy gondolta,
hogy a lakosság egészségi állapota globálisan romlik, ám ennek részleteivel
nincsenek tisztában.
A lehetséges megoldások
között kiemelkedő volt a környezetvédelemre és a szűrővizsgálatokra helyezett
hangsúly. Ezek közelebb visznek a megelőzéshez, de az egészségmegőrzés további
technikákat is igényel. Ebben élenjáró a megfelelő anyagi feltételek
biztosítása, amely az egészséges életvitel kialakítását segíti elő. Szükséges
az egyéni egészségmagatartás, a személyes képességek fejlesztése, amiben a
szakdolgozók kiemelkedő szerephez juthatnak. Fontos, hogy megalapozzunk egy a
lakosság egészségi állapotát leíró kutatást, amely a későbbiekben
összehasonlítási alapként szolgálhat. Tudatosan kell átadnunk az „ Egészséget
Mindenkinek” szellemét, a program megvalósításában aktív részvételünk
szükséges. Ehhez azonban szükséges, hogy ismerjük azokat, akikhez a Program még
nem jutott el. A jelen kutatás ehhez járult hozzá.
Irodalom
1. Csépe, P. és Lázár, I. (2001). A munkahelyi egészségnevelés és
egészségmegőrzés. Egészségnevelés, 42, 65-69.
2. Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program. Egészségügyi
Közlöny, 2001. augusztus.
3. Előzmények és feltételrendszer. A magyar lakosság egészsége és az
egészségfejlesztés jelenlegi intézményrendszere. Népegészségügy, 81, 4.
(2000).
4. Légrádi, L. (2001). Az egészségmegőrzés nehézségei.
Egészségnevelés, 42, 134-136.
5. Meleg, Cs. (2001). “EGÉSZ-SÉG”. Lelki egészségvédelem és
iskolafejlesztés. Egészségnevelés, 42, 184-185.
6. Sarok, Zs. Miért
kell orvosnak oktatni a mozgástant? http://www.medicinfo.hu/mozgas.html
7. Verger, F.
(2001). Új partneri kapcsolat: szövetség (alliance) az egészségfejlesztésben. Egészségnevelés
42, 145-148.
Egészségügyi és szociális szakemberek közös felelőssége az
első gyermeket váró szülők támogatásában
Soósné Kiss Zsuzsanna
Gyermekjóléti és Családsegítő
Szolgálat, Zsámbék, Semmelweis Egyetem, Ph.D. hallgató
A
méhen belül fejlődő magzat, a várandós anya, az újszülött egészségének óvása
érdekében a család szakmai segítése és támogatása elsősorban az egészségügyi
szakemberek kompetenciája. Ezen a területen dolgozó egészségügyi dolgozók team
munkájára, odafigyelésére az első gyermeket váró szülők esetében még nagyobb
szükség van. Az első gyermek fogadásával járó változások olyan helyzetet
teremthetnek a családban, amelynek megoldásában az egészségügyi szakember csak
a szociális terület szakemberével való együttes fellépéssel tud segíteni. A
szakmán belüli és szakmák közötti közös munka mind a megszületendő gyermek és a
család, mind a szakemberek szempontjából indokolt. A sikeres együttműködés, jó
munkakapcsolat, a családok elégedettsége, a közösen megfogalmazott célok
elérése csak úgy lehetséges, ha az együtt dolgozó szakemberek ismerik, és
tiszteletben tartják a velük együtt dolgozó társszakterületet képviselő
szakember kompetenciáját, munkájának kereteit, lehetőségeit. A jelen írás az
együttműködés fontosságára hívja fel a figyelmet, valamint ismerteti azokat a
jogszabályokat, amelyek az együttműködés kereteit határozzák meg.
Bevezetés
Az első gyermek fogadásának
segítésében és támogatásában egyidejűleg több egészségügyi szakember is
kompetens. Ez a kompetencia nemcsak az egészségügyi szakmára terjed ki, a
szociális szféra szakemberei is jogosultak egyes feladatok ellátására.
Ugyanakkor az egyes szakmák folyamatos átalakulása, a szakmák felé
megnyilvánuló újszerű szülői elvárások és igények indokolttá és szükségessé is
teszik a két terület közötti összhang átgondolását.
A magzat fogantatása,
növekedése és fejlődése, a terhes nő szervezetében zajló változások olyan
helyzet elé állítják a leendő szülőket, amelynek megtapasztalásában ez idáig
még nem volt részük, amellyel újonnan kell megbirkózniuk. Az új helyzet nemcsak
a születendő gyermek, a szülők, a család szempontjából összetett, hanem a
gyermeket váró, a családot támogatni szándékozó szakemberek számára is több
szempontú. A folyamat komplexitása a segítő szakember részéről is összetett
tudást igényel, különösen érvényes ez az első gyermeket fogadó család esetében.
A család számára az új helyzet elfogadtatása, a születendő gyermek és
családtagok új körülményekhez igazodó szükségleteinek felismertetése, az
egészséges változás segítése a szakembertől saját szakterületének alapos
ismerete mellett több szakterületre nyitott szemléletmódot követel meg.
Egészséges újszülött világra
jötte több egészségügyi szakember sikeres együttműködésének az eredménye. Ennek
a folyamatnak során a várandós anyával több egészségügyi szakma képviselője
(körzeti védőnő, szülész-nőgyógyász szakorvos, háziorvos, körzeti ápoló,
kötelező szűréseket végző egészségügyi szakemberek, kórházi védőnő, szülésznő)
foglalkozik. Az egészséget veszélyeztető bármely állapot, tünet esetén a
szakemberek száma emelkedhet, a várandós anya és a magzat egészsége érdekében
még több egészségügyi szakembernek szükséges közvetlenül vagy közvetve
együttműködni.
Egészséges Nemzetért Népegészségügyi
Program
A 2001. július 12-én hatályba lépett „Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program 2001-2010” is kiemelten foglalkozik a biztonságos terhesség és születés kérdésével. A 2010-ig elérendő öt nemzeti cél között külön pontban (2.) emeli ki a felnövekvő generáció egészséges fejődéséhez szükséges feltételek biztosításának fontosságát a fogantatástól a felnőttkorig. A célok elérését és a feladatok megvalósítását szolgáló 17 alprogram közül az „Egészséges életkezdet és gyermekkor biztosítása” elnevezésű, 6. számú alprogram foglalkozik részletesen a kérdéskörrel. Az egyes témakörök, így a jelenlegi helyzet, a 2010-ig megvalósítandó célok, az indikátorok, az akciók és költségvetés mellett külön témakörként jelenik meg a feladatok megvalósításában résztvevő, felelős együttműködők köre. Ezt az alprogramot a legnagyobb gondot jelentő öt terület között nevesíti a program, és a 2001-2002 évre a prioritások közé emeli. Hangsúlyozza a megvalósításban a kormányzati eszközök és széles társadalmi összefogás jelentőségét. Az alprog-ram az első gyermek fogadása vonatkozásában nem foglalkozik külön az egészséges élethelyzet biztosításának kérdéskörével.
A szociális szféra szerepe
Az egészségügy terhesgondozással
összefüggő területein napjainkban egyre több változást tapasztalhatunk. A
hagyományos várandósgondozás mellett szülésre, szülőségre felkészítő
tanfolyamok, klubok működnek. Ezekben lehetőség nyílik az alternatív szülési
pozíciók kipróbálására, a szülés résztvevője már nemcsak az anya, hanem igény
szerint az apa, vagy az anya számára más fontos személy is lehet. Ezek a
programok már több szakma képviselőinek együttműködésével valósulnak meg.
Bizonyos fogalmak a kor
igényeinek megfelelően módosulnak, újra definiálódnak. Így például az ápolás
modern definíciója – „Az ápolás felöleli a bármilyen életkorú egyének,
családok, csoportok és közösségek, betegek és egészségesek autonóm
együttműködésére épülő gondozását valamennyi színtéren. Az ápolás magába
foglalja az egészség fejlesztését, a betegségek megelőzését, …” – egyértelműen deklarálja az egyén mellett a
családok gondozását, valamint a preventív szemlélet fontosságát.
Jóllehet az ápolás
definícióját az egészségügyi szakma saját szakembereinek fogalmazta meg,
érvényessége a szociális szférában is igaz, ahol hasonló megközelítéssel
dolgoznak. Ugyanazon cél érdekében (egészséges gyermek születése) tevékenykedő,
egymástól eltérő profilú szakemberek együttes munkája elképzelhetetlen a
közösen használt fogalmak, definíciók tisztázása, a célok, feladatok,
együttműködési keretek pontos megfogalmazása nélkül.
A várandósok gondozásával foglalkozó egészségügyi szolgáltatásokon kívül az utóbbi években a szociális (családsegítő központok, gyermekjóléti szolgálatok) és a civil szférához tartozó olyan intézmények és szolgáltatások is alakultak, amelyek célja és feladatköre között nevesítve szerepel a gyermeket váró szülők szakmai segítése. A gyermeket váró szülők, elsősorban a várandós anya gondozása a különféle szakmák esetén törvényileg szabályozott. Néhány törvényi példa a legfontosabbak közül:
– 1997. évi CLIV. tv. az egészségügyről;
– 5/1995. (II. 8.) rend. a körzeti védőnői szolgálatról;
– 14/2000.(V. 12.) EüM rend. a szülésznőképzés szakmai követelményeiről
szóló 20/1994. (XI. 15.), NM rend. Módosításáról;
– 4/200.(II. 25.) EüM rendelet a háziorvosi, házi gyermekorvosi és
fogorvosi tevékenységről;
– 1993. évi III. tv. és módosításai a szociális igazgatásról és
szociális ellátásokról;
– 1997. évi XXXI. tv. a gyermekek védelméről és gyámügyi
igazgatásról.
A törvényi és szakmai szabályozás mellett a leendő szülőkkel való kapcsolatfelvételt, gondoskodást egyéb tényezők is befolyásolják. A szakmai támogatás kizárólagosan egészségügyi, vagy egészségügyi és szociális jellegét számos körülmény, többek között az első gyermeket váró család életkörülményei, életvitele, kulturáltsága, egészségkulturáltsága, struktúrája, hozzáállásuk, valamint egyéb tényezők, mint például a szakemberek felé irányuló elvárások és igények is befolyásolják. Ezeket az elvárásokat tiszteletben kell tartani, mindamellett, hogy a törvényi elvárásoknak is meg kell felelni. Tisztázni szükséges, hogy a leendő szülőpár milyen igényeket támaszt az egészségügyi és szociális ellátó rendszerrel szemben, milyen elvárásokkal érkezik az adott intézménybe. Egészséggel kapcsolatos, egészségügyi jellegű információkat, konkrét tanácsokat, orvosi vizsgálatot-beavatkozást vár-e el. Esetleg a kialakult új családi helyzet jobb megértése, új szerepeiknek elsajátítása miatt fordul-e szakemberhez, külső támogatással, segítő beszélgetéssel, tanácsadással szeretne az anya és párja a szülőségben, a párkapcsolatban megerősödni, vagy éppen a megszületendő gyermek után járó juttatások, esetleg a családi kedvezmények érdeklik. A kimondottan nem egészségügyi, hanem szociális elvárásokat, igényeket a családsegítő szolgálatoknál dolgozó családgondozó szakemberek teljesíthetik.
Törvényi
kötelezettségek
Az egészségügyi
szakembereknek és szolgáltatóknak fontos tudniuk, hogy a család igényeinek
tiszteletben tartásán túl adódhat olyan helyzet, amikor a megszületendő gyermek
egészsége és érdekei nemcsak úgy kívánják, hanem meg is követelik, hogy
jelzéssel éljenek a gyermek, illetve a gyermek megszületése előtt a várandós
anya állandó lakóhelye, illetve tartózkodási helye szerint illetékes
gyermekjóléti szolgálatnál, indokolt esetben hatósági eljárást
kezdeményezzenek. Az egészségügyi és szociális szférában dolgozó szakemberek
számára a Gyermekvédelmi törvény (Gyvt.) ilyen esetben együttműködési
kötelezettséget ír elő.
A fenti törvény olyan
részeket is magában foglal, amelyek ismerete a gyermeket váró szülőkkel
foglalkozó egészségügyi szakemberek számára is indokolt. Ez az együttműködési
kötelezettség szükség esetén kiterjed egyéb, a megszületendő gyermekkel illetve
a várandós anyával és családjával foglalkozó egyéb szakemberekre is. A
teljesség igénye nélkül a törvényhez kapcsolódó néhány fontos elem a következő:
– a veszélyeztetettség, a várandós anya szociális válsághelyzete
fogalmak értelmezése (5.§);
– a gyermek családban történő nevelkedéséhez, egészséges
fejlődéséhez való joga (6.§);
– szülői jog a gyermek családban történő gondozásához, tájékoztatás
a gyermek nevelését segítő ellátásokról, segítség a gyermek neveléséhez,
valamint a szülői kötelességek (12.§);
– a szociális illetékességű gyermekjóléti szolgáltatás feladataként
nevesíti többek között (39.§) a családtervezési, a pszichológiai, a nevelési,
az egészségügyi, a mentálhigiénés tanácsadást vagy az ezekhez való hozzájutás
megszervezését, a szociális válsághelyzetben levő várandós anya támogatását,
segítését, tanácsokkal való ellátását;
– a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében az
egészségügyi szolgáltatókkal együttműködést, koordinatív szerepkört;
– a gyermek veszélyeztetettségének megszüntetése érdekében a
családban jelentkező működészavarok esetén családgondozást, családi
konfliktusok megoldásának elősegítését, egészségügyi ellátás kezdeményezését.
A fentiekből kitűnik, hogy a
szociális szféra szakemberei számára törvényileg is megajánlott, eseteként
kötelezően előírt feladat a várandósgondozás, a gyermek veszélyeztetettségének
esetén az egészségügyi szolgáltatókkal való együttműködés. Ez az együttműködési
kötelezettség mindkét szféra illetékes, érdekelt szakembereire egyaránt
érvényes.
Nemcsak a hazai
dokumentumokban, hanem a gyermekek egészséges fejlődése érdekében
megfogalmazott nemzetközi ajánlásokban is megjelenik a problémák közös
kezelésének, és a családok, valamint az intézmények közös felelősségének
gondolata. Az 1979-es Nemzetközi Gyermekév egyik kiemelt gondolata szerint a
gyermekek helyzetét, a gyermekegészségügy, jólét, családi viszonyok problémáit
nem egymástól elszigetelten, hanem komplex módon célszerű kezelni. Az ENSZ
Közgyűlése 1989-ben megszavazta a gyermekek jogairól szóló konvenciót, amely a
gyermekek gondoskodásában és védelmében a családok elsődleges felelőssége
mellett az intézmények felelősségét is kiemeli.
A méhen belül fejlődő
magzat, a várandós anya, az újszülött egészségének óvása érdekében a család
szakmai segítése és támogatása elsősorban az egészségügyi szakemberek
kompetenciája. Ezen a területen dolgozó egészségügyi dolgozók team munkájára,
odafigyelésére az első gyermeket váró szülők esetében még nagyobb szükség van.
Az első gyermek fogadásával járó változások olyan helyzetet teremthetnek a
családban, amelynek megoldásában az egészségügyi szakember csak a szociális
terület szakemberével való együttes fellépéssel tud segíteni. A szakmán belüli
és szakmák közötti közös munka mind a megszületendő gyermek és a család, mind a
szakemberek szempontjából indokolt. A sikeres együttműködés, jó munkakapcsolat,
a családok elégedettsége, a közösen megfogalmazott célok elérése csak úgy
lehetséges, ha az együtt dolgozó szakemberek ismerik, és tiszteletben tartják a
velük együtt dolgozó társszakterületet képviselő szakember kompetenciáját,
munkájának kereteit, lehetőségeit.
A jelen írás az együttműködés fontosságára kívánta felhívni a téma iránt érdeklődő szakemberek figyelmét, valamint azokra a jogszabályokra, amelyek az együttműködés kereteit határozzák meg. Ezek a szabályok egyúttal a számonkérés alapjául is szolgálnak.
Irodalom
1. Egészséges
Nemzetért Népegészségügyi Program 2001-2010. (2001). Egészségügyi Minisztérium:
Budapest, 2001.
2. 1997. évi
CLIV. tv. az egészségügyről Magyar Közlöny, (1997). 119, 9503-9557.
3. Magyar
Közlöny, (1995). 5, 544-547.
4. 14/2000.
(V. 12.) EüM rend. a szülésznőképzés szakmai követelményeiről szóló 20/1994.
(XI. 15.) NM rend. módosításáról
5. Magyar
Közlöny, ( 2000). 46, 2740-2746.
6. Magyar
Közlöny, (2000). 16, 627-633.
7. 1993. évi
III. tv. a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról
8. Magyar
Közlöny, (1993).8, 347-364.
9. 1997. évi
XXXI. tv. a gyermekek védelméről (Gyvt.) és gyámügyi igazgatásról és a
végrehajtásához kapcsolódó jogszabályok
10. Simai, M.
(2002). Rendkívüli ENSZ közgyűlés a gyermekekért: előzmények és várakozások.
Család, Gyermek, Ifjúság, 11, 4-6.
11. 5/1995.
(II. 8.) rend. a körzeti védőnői szolgálatról
12. Népjóléti
Közlöny különszám, 1998. május 5.
13. 4/2000.
(II. 25.) EüM rend. a háziorvosi, házi gyermekorvosi és fogorvosi
tevékenységről
14. (2002).
Nővér, 15, 2, 34.
Függelék: fontosabb
jogszabályok
Jogviszony az egészségügyi ellátást
nyújtó és a beteg/gondozott között
1. 1997. évi CLIV. tv. az egészségügyről
2. 1959. évi IV. tv. a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről
Az egészségügyi jogviszony
alanyai
1. 1990. évi LXV. tv. a helyi önkormányzatokról
2. 5/1995.(II. 8.) NM rend. a körzeti védőnői munkáról
3. 33/1992. (XII. 23.) NM rend. a terhesgondozás-ról
4. 26/1997.(IX. 3) NM rend. az iskola-egészségügyi ellátásról
5. 4/2000.(II. 25.) EüM rend. a háziorvosi, házi gyermekorvosi és
fogorvosi tevékenységről
6. 14/2000. (V.12.) EüM rend. a szülőnőképzés szakmai
követelményeiről szóló 20/1994. (XI. 15.) NM rend. módosításáról
7. 1992. évi LXXIX. tv. a magzati élet védelméről
8. 1993. évi LV tv. a magyar állampolgárságról
9. 1997. évi CXXXIX tv. a menedékjogról
10. 1993. évi LXXXVI tv. a külföldiek beutazásáról, magyarországi
tartózkodásáról és bevándorlásról
Gondozottaknak / betegeknek
nyújtható ellátások
1. 1998. évi LXXXIV. tv. a családok támogatásáról, valamint a
végrehajtására kiadott 223/1998.(XII. 28) kormányrendelet
2. A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. tv.
3. A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló, módosított
LXXXIII. tv.
4. 1997. évi LXXX. tv. a társadalombiztosítás ellátásaira és a
magánnyugdíjra jogosultakról, valamint a szolgáltatások fedezetéről
5. 51/1997.(XII. 18) NM rend. a kötelező egészségbiztosítás
keretében igénybe vehető betegségek megelőzését és korai felismerését szolgáló
egészségügyi. szolgáltatásokról, valamint a szolgáltatások fedezetéről
Betegjogok és érvényesülésük,
adatvédelem
1. 1992. évi LXIII. tv. a személyes adatok védelméről és a közérdekű
adatok nyilvánosságáról
2. 18/1998.(VI. 3.) NM rend. a fertőző betegségek és járványok
megelőzése érdekében szükséges járványügyi
intézkedésekről
3. 1997. évi XLVII. tv. az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó
személyes adatok védelméről.
4. 56/2000. (XII. 19.) AB. határozat (szabad orvosválasztás) az
1972. évi II. tv. módosítása
Szülői felügyeletet gyakorló
kötelezettségei, a kk. szociális biztonsága,
bűncselekmények
1. 1952. évi IV. tv. a házasságról, a családról, a gyámságról
2. 1997. évi CLIV. tv. az egészségügyről
3 1997. évi XXXI. tv. a gyermekek védelméről és gyámügyi
igazgatásról
4. 1978. évi IV. tv. a Magyar Köztársaság Büntető Törvénykönyvéből
(Btk.)
Szociális szféra -
egészségügy kapcsolata
1. 1997. évi XXXI. tv. a gyermekek védelméről és a gyámügyi
igazgatásról
2. 28/1997. (XII. 17.) Korm. rend. a gyámhatóságok, a területi
gyermekvédelmi szakszolgálatok, a gyermekjóléti szolgálatok és személyes
gondoskodást nyújtó szervek és személyek által kezelt személyes adatokról
3. 15/1998. (IV. 30.) NM rend. a személyes gondoskodást nyújtó
gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai
feladatairól és működésük feltételeiről
4. 1993. III. évi szociális tv.
5. 2/1994. (I. 30.) NM. rend. a személyes gondoskodást nyújtó
intézmények szakmai feladatairól és működésük feltételeiről
6. 9/1999. (XI. 24.) SzCsM rend. a személyes gondoskodást nyújtó
szociális ellátások igénybevételéről
7. 1/2000. (I. 7.) SzCsM rend. a személyes gondoskodást nyújtó
szociális intézmények szakmai feladatairól és működésük feltételeiről
8. 6/2000. (VII. 6.) SzCsM rend. a személyes gondoskodást nyújtó
szociális intézmények szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló
1/2000. (I. 7) SzCsM rend. módosításáról
Az ápolói rang elvesztése és visszaszerzése
Cseri Lászlóné
egészségügyi menedzser,
szakoktató
Bevezetés
A rendszerváltást követően, amikor
az egészségügyi ellátórendszer reformja elkezdődött, joggal vártuk az ápolók,
és az ápolás helyzetének jobbra fordulását. Az ápolóképzés elmélete az elmúlt
időszakban sokban igazodott az európai normákhoz, a gyakorlatban sajnos
továbbra is jelentős a lemaradás.
Egészen 1998-ig
ápolásvezetői funkciót töltöttem be, ebben az időszakban fogalmaztam meg
először az ápolás helyzetét befolyásoló tényezőket, amelyek a mai napig nem
változtak. Még ugyanebben az évben kaptam felkérést egy szakértői bizottságtól,
foglaljam össze az ápolást érintő legfontosabb kérdéseket, amelyek az ápolás
helyzetét, problémáit bemutatják. A bizottság tagjait döntő többségben vezető
főorvosok, főigazgatók alkották. Miután a felkérésnek örömmel tettem eleget az
alábbi megjegyzéseket fűzték a beszámolóhoz:
– nagyon érdekes, fontos
megállapítások, ilyen részletesen még nem hallottak az ápolásról;
– ezekhez a kérdésekhez nem
tudunk hozzászólni, ebben az ápolási igazgatók a kompetensek.
Utóbbi megjegyzés világosan bizonyítja, hogy létezik az ápolás önállósága, amely egyes területeken egyenrangú az orvosi tevékenységgel. Az ápolás elismerten művészet és tudomány. Az ápoló művészete abban áll, hogy milyen kapcsolatot teremt betegével, hogyan ápolja betegét és használja fel azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek révén terápiás környezetet teremt a betege számára (Potter és Perry, 1999). Az ápolók meghatározó személyiségek az egészségügyi ellátórendszerben, ezt az EVSZ szakértői csoportjának a jelentése is megerősíti (Az Ápolás Akcióban Tervezet, 1996).
A problémák
A fenti megerősítő állásfoglalásokkal szemben az ápolók és az ápolás szakmai és társadalmi rangja jelentősen romlott. Egyre intenzívebb a szakmából történő elvándorlás, fokozatosan, de egyenletesen zuhan a képzésekre jelentkező új ápolók száma, és növekszik a külföldön munkát vállalók aránya is. A pályaelhagyás, módosítás mögötti okok sokrétűek lehetnek, de két tényező biztosan szerepet játszik, az anyagi megbecsülés évtizedek óta alacsony, majdhogynem a normális életvitelt is lehetetlenné tevő színvonala, és az erkölcsi megbecsülés hiánya. Bár kevés vizsgálat készült a valós okok feltárására (ami egyúttal mutatja a kérdés fontosságát is), az általunk végzett felmérés eredménye más tényezőket is megnevezett:
– nem a
kompetenciának megfelelő munkavégzés;
– sok esetben
lehetetlen munkakörülmények;
– az
ápoláshoz szükséges eszközök hiánya (pl. korszerű betegágy, mozgatást könnyítő
eszközök, alapvető felszerelések, stb.);
– az ápolás
önállóságát el nem ismerő szemlélet;
– rugalmatlan
munkabeosztás, munkaidő;
– az ápoló
munkáját segítő személyzet, társszakemberek hiánya (ápolási asszisztens,
dietetikus, gyógytornász, gyógyszertári asszisztens, betegkísérő);
– az egy ápolóra
jutó betegszám (valamint annak súlyossági fok szerinti meghatározása);
– nem
megfelelő vezetés (képzettség, szemlélet, stílus, szakértelem).
A kérdőív kérdéseire
ápolói továbbképzésen részt vett, kórházban dolgozó ápolók (ápoló- OKJ,
klinikai szakápoló, felnőtt szakápoló) válaszoltak. Ezek a kollégák ápolói
munkakörben 10-30 éve dolgoztak. Személyes beszélgetés során arra kérdeztünk
rá, hogy a munkahelyük mennyire felel meg az elvárásaiknak, amire egyértelmű
„nem!” volt a válasz. Ennek okát a szervezetlenségben, a létszám- és
eszközhiányban látták. Kifogásolták, hogy a munkaidejük és beosztásuk képtelen
igazodni bármilyen külső körülményhez, munkakörülményeik pedig alapvető
szolgáltatásokat sem képesek biztosítani (pihenőszoba, öltöző, stb.). A szakmai
fejlődés, idegennyelv-tanulás nehezen vagy egyáltalán nem megoldható, részben a
létszámhiány miatt, másrészt a bizonytalan anyagi támogatás miatt.
Azt is kifogásolták a
kollégák, hogy nincs világos kompetencia meghatározás, ami a napi munkát sok
esetben kérdésessé teszi. Nincsenek igazi ösztönzők, és nem érzik sem a
munkahelyi, sem a társadalmi megbecsülést. A megkérdezettek jelentős része
készült a pályát elhagyni. Az okok: az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya,
túlterheltség.
A huszonnegyedik órában
vagyunk ahhoz, hogy lépéseket tegyünk az ápolás és az ápolói hivatás megóvása
érdekében, ahhoz, hogy az ápolás gyakorlása érték maradjon, és rang legyen. Ez
év májusában a II. Ápolásmenedzsment konferencián az Ápolási Igazgatók
Egyesületének elnöke szerint a bérrendezés megoldást jelenthet az ápolói
létszám kérdésére. A bérrendezés küszöbén azonban szembesülnünk kell azzal a
kényszerű ténnyel, hogy ma már többről van szó, mint egyszerű béremelésről. A
válság mélyebb, és erről az ápolásvezetők
nem beszélnek. Egy, az Egészségügyi Világszervezet által készített
jelentés így fogalmazott: „Fontos figyelembe venni az ápolói munkakörrel járó
kényszerítő körülményeket: a fizikai túlterhelés és fertőzési
veszélyeztetettség, a folytonosság és a többműszakos munkarend jelentős terhet
ró az ápolókra fizikai és pszichés értelemben egyaránt. Az ápolói hivatás
művelői elsősorban nők és anyák, s csak kevés számban választják férfiak az
ápolói munkát.”
Az 1997. évi CLIV.
Egészségügyi törvény, amely szabályozza az egészségügyi ellátásban résztvevők
jogait, kötelezettségeit, a működési feltételeket, kerettörvénynek készült. Ezt
kellene számos helyen kiegészíteni végrehajtási utasításokkal, amelyek a
törvényi szabályzást konkrét eljárási utasításokkal valósítják meg. Az ápolást,
az ápolói kompetenciát szabályozó rendelet négy év elmúltával sem készült el. A
törvény szövegében azonban az egészségügyi dolgozó: orvos, fogorvos,
gyógyszerész és egyéb felsőfokú egészségügyi szakképesítéssel rendelkező
személy továbbá a beteg ellátását végző vagy az abban közreműködő egészségügyi
szakképesítéssel rendelkező személy (1997. évi CLIV. törvény az
egészségügyről). Annak ellenére, hogy konkrétan nem nevesíti a szövegezés, az
egészségügyi szolgáltatás minden tevékenységében kulcsfontosságú az ápoló! Még
akkor is, ha az ápoló csak „egyéb felsőfokú szakképesítéssel rendelkező
személy”.
Ki tehát az ápoló és mi a
feladata?
Az ápoló az ápolás hivatásos
és független végrehajtója, aki közvetlen felelőséget vállal az egyén, a család
és a közösség számára nyújtandó ápolás biztosításáért. Az ápoló az ápolás
biztosítása során holisztikus betegellátást valósít meg, amelyben alkalmazza
mindazon, az ápolás művészetére és tudományára jellemző speciális tudásanyagot
és készségeket, amelyeket szakképzése során sajátított el. Az ápoló önálló
döntéseket hoz, értékeli a rendelkezésére álló adatokat, és a betege számára
legjobb megoldást javasolja. Az ápoló betegének jogait védelmezi és képviseli,
ügyel betegének biztonságára, tájékoztatására (kezelési mellékhatások, jogi
érdekek és azok érvényesítése). Az ápoló irányít, más egészségügyi
szakemberekre ruházza át a felelőséget, ellenőrzi munkájukat, ésszerűen
használja fel az erőforrásokat, összehangolja a betegellátó tevékenységet.
Rehabilitál, oktatómunkájával segít a betegség, vagy a fogyatékosság okozta
változásokhoz való alkalmazkodásban. Ha szükséges, érzelmileg támogat,
kommunikál a beteg–család–közösség között. Az ápoló egyúttal fejleszt is,
kutat, oktat, értékeli az előrehaladást.
A felsoroltak gyakorlati érvényesülésére
alig van valós lehetőség. A magyar ápolási gyakorlat nem alkalmaz olyan ápolási
struktúrát, amely az ápolásban érzékelhető különbséget tenne az ápolók eltérő
szintű, speciális tudásában. Ez közvetlenül nem csak a betegellátás minőségére
hat ki, amely az utóbbi években romlott, hanem az ápolók sajátos kompetenciáira
is, illetve a fent említett pályaelhagyás okai között is szerephez jut. Az
Egészségügyi törvény 140.§-a kötelezi az ápolót szakmai ismereteinek folyamatos
fejlesztésére, de keveset ér a kötelezettség, ha a feltételek nem adottak a
tudás gyakorlati alkalmazására. Az ápolói hivatás presztízsét jelentős erodálja
az a laikus felfogás, hogy az ápolók szakmai tudása értékelhetetlen, ez viszont
tovább rontja a továbbképzésekkel kapcsolatos ápolói együttműködés értelmét. Ez
különösen azért figyelemre méltó, mert a szakmai tudás birtokában sincs
lehetősége az ápolóknak olyan területeken beavatkozni, amely a beteg
állapotának javulását nagymértékben elősegítené, de a jogszabályok (vagy azok hiánya!)
ezt lehetetlenné teszi. Sok esetben az
ápolást és az ápolókat érő jogtalan vádak olyan elkeseredést okoznak, aminek
eredménye az általános morál csökkenése, a szakmai önbecsülés torzulása.
Milyen okokra vezethető vissza
az ápolás rangjának elvesztése?
A ’70-es évek elején az
akkori politikai vezetés kifejezetten az ipar támogatását, fejlesztését
tartotta fő céljának, ehhez adott különféle kedvezményeket, hozzájárulást. A
kedvező megélhetés miatt ebben az időszakban sok ápoló hagyta el a pályát,
jobban alkalmazkodott életvitelükhöz az egy műszak és a szabad szombat.
Fokozatosan csökkent az ápoló képzésre jelentkezettek száma, 1975-ben ezért új
képzési rendszert vezettek be. Így már 14 éves kortól lehetővé vált ápolók
képzése, amely tovább rontotta az ápolói hivatás értékét, hiszen a képzésben
résztvevők nem részesültek megfelelő általános műveltségben, ami a szakma egyik
alapfeltétele lenne, és túl fiatalon kerültek olyan gyakorló helyekre,
kórházakba, amelyek nem voltak felkészülve erre az oktatási formára. Hogy
tovább súlyosbítsuk a helyzetet, az 1975-ben induló egészségügyi főiskolai
képzésből kihagyták az ápolókat, ezzel elvágva őket minden karrier és
továbbfejlődési lehetőség elől. Újabb 15 évet kellett várnia a szakmának arra,
hogy megkezdődjék a diplomás ápolók képzése.
A politikai
rendszerváltással párhuzamosan változott az egészségügyi ellátó rendszer is. Az
egészségügyi szakemberek képzése ma már az EU normákhoz igazodik, mára azonban
elértük, hogy nincs megfelelő létszámú jelentkező az ápolói szakok indításához.
Az ápolás, mint szakma, elvesztette a társadalomban betöltött hivatás szerepét,
az egészségügyben továbbra is uralkodó orvos-központú szemlélet nem ismeri el
az ápolást, az ápolók elsősorban végrehajtó, de nem önálló tevékenységeket
végeznek.
Az Egészségügyi törvény
98.§-a részletezi az ápolást, s rendelkezik arról, hogy az ápolási és gondozási
tevékenységet ápolási és gondozási terv alapján kell végezni, melyet a
kezelőorvos hagy jóvá. Amennyiben komolyan gondoljuk, hogy az ápolás önálló
szakmai tevékenység, és az ápolási-gondozási terv elkészítése kizárólag ápolói
kompetencia, érthetetlen, hogy milyen módon felügyeli az orvos azt a
tevékenységet, amelyhez képzése során nem rendeltek elegendő tudást. Az ilyen és ehhez hasonló korlátozások
teszik lehetetlenné, hogy az ápolás önálló szakmaként viselkedjék, és saját
tevékenységéért teljes körű felelősséget vállaljon.
Az ápolási vezetők
felelőssége legalább ilyen meghatározó az ápolás hanyatlásában és az ápolóhiány
kialakulásában. Elmaradt a differenciált ápolási struktúra kialakítása, a
szakembereket ugyan képezzük, de nem adunk karrier lehetőséget számukra, a
fejlődés útjai korlátozottak, és a többséget nem elégítik ki. Nem tisztázottak
a szerepkörök, nincs érdemi különbségtétel a különböző munkahelyeken és
funkciókban dolgozó ápolók között, hiába léteznek valóságos tudás,
tapasztalatbeli különbségek. Az ápolást értelemszerűen végezzük, de valójában
nincs egységesen kidolgozott szabályzó rendszer az ápolásra. Arról, hogy milyen
hatékonysággal működik az ápolói szakmai érdekképviselet, nem érdemes szót
ejteni. Az egészségpolitikában nem kap kellő hangsúlyt az ápolás, ha szóba is
kerül, alárendelt szerepet játszik más tényezőkhöz képest. Az évtizedes bérpolitika
oda vezetett, hogy a fizetések nem biztosítják a megélhetést. Ezzel szemben a
hivatalos ápoláspolitika türelemre int, és az ápolók társadalommal szembeni
kötelezettségeit emlegeti. A társadalom ápolókkal szembeni kötelezettségei
eddig még nem merültek fel.
Mi lenne a teendő?
Az egészségügyi törvény
említett megfogalmazása egészüljön ki a felelős ápoló fogalmával. Az ápolói
végzettségű szakembereket ápoló megnevezés illeti meg! A szakmai
identitás alapköve, ha nem szakdolgozónak, hanem ápolónak tekintenek bennünket.
Ahogy más szakmák képviselői is, ne szégyelljük, ha ápolónak szólítanak,
követeljük meg!
– Az ápolók ragaszkodjanak a jogszabályok betartásához! Ha az ápolás
feltételei nem adottak, ha a feltételek hiánya az egészségüket, vagy a betegeik
egészségét veszélyezteti, vagy olyan tevékenységet végeztetnek velük, amely nem
tartozik a kompetenciájukba, legyen joguk a munkavégzést felfüggeszteni vagy
megtagadni.
– Az egy ápolóra jutó betegszám kövesse az európai normát!
– Az ápolás vezetőinek, irányítóinak ápolói végzettséggel és
gyakorlattal kell rendelkezni (főiskolai ill. egyetemi végzettséggel).
Bármennyire is jó szakember legyen az, aki ápolásvezetői feladatot tölt be, ha
nem érti az ápolás sajátos problémáit, csak rontja az ápolás hatékonyságát, presztízsét.
– Az ápolás elméletét, gyakorlatát oktatók meghatározott időnként
közvetlen a betegellátás területén gyakoroljanak! Kerüljenek az oktatásba olyan
oktatók, akik felkészültsége és elhivatottsága a nemzetközi színvonalhoz
mérhető, és képesek hagyományokat teremtő önálló iskolák létrehozására.
– Az ápolóképző intézményeket, tanszékeket ápolóknak kell vezetniük.
Az Egészségügyi Minisztériumban az ápolásvezetés pozícióját olyan ápolónak kell
betölteni, aki az egészségügyi ellátás tervezésének, szervezésének hazai és
külföldi modelljeit is ismeri, és elég személyes elhivatottsággal rendelkezik
az ápolás politikai szintű képviseletére.
– Az ápolási eszközök korszerűsítése történjen párhuzamosan a
diagnoszikai egységek korszerűsítésével! Az ápolás is kapja meg az előírásnak
megfelelően azokat a munkaeszközöket, amelyek nem csak a munkakörülmények
javítását szolgálják, hanem a hosszú távú egészségvédelmet is.
– A bérezést olyan szinten kell megállapítani, amely tisztes
megélhetést tesz lehetővé, kifejezi az ápolók iránti megbecsülést, arányban van
a képesítéssel, a felelősséggel, a tapasztalattal, továbbá a foglalkozással
járó veszélyekkel.
Miben látom a változás szükségességét?
– Szemléletváltoztatás!
Ápoláspolitikai kérdésekben az ápolók döntsenek, a pártpolitika és az
ápolásvezetők egyéni érdekei ne legyenek meghatározó tényezők, kizárólag a
szakmaiság, a szakma képviselete legyen a cél.
– Az
ápolásban érvényesüljön kiegyensúlyozott szakmai hierarchia, amely biztosítja a
karrier lehetőséget.
– Legyen
hangsúlyos az ápoló megnevezés, váljon el az egészségügyi szakdolgozó
megnevezéstől.
– Szűnjenek
meg azok a rendeletek, amelyek biztosítják, hogy ápolásvezetői pozíciót ápolói
képesítés nélkül be lehessen tölteni (lásd: 13/2002 (III.28.) Eü. M. rendelet
3.§ 2. pont, 4.§.)
– Készüljön
el és kerüljön szakmai vitára az ápolás átfogó, nemzeti cselekvési terve
(amelyre az Egészségügyi Világszervezet több hivatalos dokumentuma is ajánlást
tett).
– Létesüljön
önálló Ápolási Kamara, amely jogosítványaiban legyen egyenrangú más Kamarákkal.
– A Magyar
Ápolási Egyesület Szakmai Szekciói valóban működő, felelős szakmai szervezetek
legyenek. Az ápolási vezetőknek, különösen az Magyar Ápolási Egyesületnek legnagyobb
a felelőssége, mert olyan hibás egészségpolitikát támogatott, amely az ápolást
a jelenlegi kritikus helyzetbe hozta.
– Kapjon
lehetőséget az ápolás tudományos tevékenységre, létesüljenek önálló
ápoláskutatási programok.
– Az ápolók
kulcsfontosságú szerepeire tartson igényt az Egészséges Nemzetért
Népegészségügyi Program! Valósuljon meg a közösségi ápolás, az önálló szakmai
kompetencián alapuló gondozás.
A felsorolt feladatok
sokasága láttán vannak, akik nem hisznek abban, hogy a szükséges változások
elindíthatók, végigvihetők. Ahhoz, hogy a jövő generációinak ne kelljen a mai
problémákkal szembesülni, szükség van a hitre, arra, ami a pályán tart minket,
amiben az erőnk, a kitartásunk rejlik. És szükségünk van arra az egységes
fellépésre, ami lehetetlenné teszi, hogy a problémáinkat az asztal alá
söpörjék. Az Egészségügyi Világszervezet megfogalmazása szerint: „Az ápolók a
legjobb helyzetben vannak ahhoz, hogy a változás ügynökei legyenek az
egészségügyi rendszerben és a társadalom egészében.”
Legyünk hát helyzetben.
Irodalom
1. Potter, P.
A. és Perry, A. G. (1999). Az ápolás elmélete és gyakorlati alapjai.
Budapest: Medicina.
2. Az
Ápolás Akcióban Tervezet (1996). EVSZ Európai Területi Iroda. Budapest:
Medinfo.
3. 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről.
4. Nővér,
1994. 4. sz. Ápolás a jövő évezredben.
5. Egészségügyi
Közlöny (2001. augusztus 21.). Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program:
2001–2010.
Aneszteziológus szakasszisztensek részvétele az ápolási
folyamatban
Kuczkóné Illés Angéla
Tolna Megyei Önkormányzat
Balassa János Kórház
A vizsgálat
célja: annak feltárása, hogy az aneszteziológus asszisztensek
milyen módon tudnak részt venni a műtét előtt és után az ápolási folyamatban,
valamint választ kapni arra, hogy a preoperatív ambulanciák hogyan
befolyásolják az ápolók munkáját.
Módszerek: a
vizsgálat önkitöltős kérdőíves technika segítségével készült a Tolna Megyei
Önkormányzat Balassa János Kórházában, 2001. január 15.– január 31. között.
Összesen 90 kérdőív került kiosztásra a kórház sebészeti beavatkozást végző
osztályainak ápolói között.
Eredmények: az ápolók
többsége igényelte az aneszteziológus szakasszisztensek segítségét a napi
munkához. A preoperatív ambulancia működését kedvezően ítélték meg az ápolók,
többségük szerint csökkentette a terhelésüket. A legtöbb segítséget a betegek
felkészítésében, a tájékoztatásban és a posztoperatív megfigyelésben igényelték.
Következtetések, javaslatok: szükséges az
aneszteziológus szakasszisztensek kompetenciájának átértékelése, az ápolásba
való mélyebb bevonásuk. Javasolható még olyan, aneszteziológus asszisztensek
vezetésével kialakított posztoperatív őrzőszobák bevezetése, amelyekben az
ápolást is aneszteziológus asszisztensek végzik.
Bevezetés
Az utóbbi években az
egészségügyi ellátásban jelentős szemléletváltás történt. A társadalmi és
szakmai igény szükségessé tette, hogy a korábbi betegségorientált ellátás
helyett az egyén szükségletei kerüljenek előtérbe, azaz individualizálni kell
az ellátást. A preoperatív ambulanciák megalakulásával az aneszteziológusok
számára is lehetőség nyílt, hogy ne csak a műtőben találkozzanak betegeikkel,
hanem a preoperatív időszak teljes tartama alatt figyelemmel kísérhessék az
egyén állapotát. Ez az igény természetesen a páciensek részéről is
megmutatkozott. A szemléletváltás következtében az aneszteziológus szakasszisztensek
lehetőségei is kiszélesednek. A változás, amely szerint az asszisztens nem csak
az orvos kiszolgálója lehet, igazi kihívást jelent a szakma számára. A korábbi
gyakorlattal ellentétben, – amelynek során az asszisztens munkája kizárólag az
érzéstelenítés kivitelezése alatti segédkezésre korlátozódott – , új
elvárásoknak kell megfelelni. Az alábbi kutatás arra hívja fel a figyelmet,
hogy egy jól képzett asszisztens több az orvos kiszolgálójánál, tevékenységét
nem szabad kizárólag a műtő területére korlátozni. Az asszisztensek részvételét
a beteg felkészítésében és nyomon követésében a sebészeti osztályon dolgozó
ápolók is igénylik.
Az aneszteziológus szakasszisztens
feladatköre
Minden betegnek a sebészeti
beavatkozás és a műtéti érzéstelenítés fokozott fizikális és pszichés
megterhelést jelent. Az ellátó team tagjainak feladata biztosítani, hogy a
páciens állapota a beavatkozás alatt és után optimalizált maradjon. Ebben
jelentős szerepe van az ápoló személyzetnek, amelyhez kötődik az aneszteziológus
asszisztens munkája is.
Az aneszteziológus
asszisztensnek több alkalommal van lehetősége találkozni betegével a műtét
előtt. Ezek lehetnek: az aneszteziológiai ambulancia, a műtétet megelőző nap, vagy
közvetlenül a műtét előtt. A találkozások bármelyike kiváló alkalmat teremt a
személyes kapcsolat kialakítására. Az ambulancián nem csak arra van lehetőség,
hogy a sebészeti beavatkozásra felkészítse a beteget, hanem az
érzéstelenítésből illetve a műtétből adódó egyéb speciális problémákat is meg
tudják beszélni. Amikor a beteg jelentkezik az aneszteziológiai ambulancián, az
orvosi anamnézis készítése mellett az asszisztensnek lehetősége van saját
ápolási anamnézisének elkészítésére, ápolási problémák megfogalmazására és az
ápolás megtervezésére. Az ápolási folyamat első két lépcsője, az állapot- és
szükségletfelmérés és az ápolástervezés már az aneszteziológiai ambulancián
megtörténhet. Ez nagymértékben megkönnyíti az ápolók műtét előtti és utáni munkáját.
A leggyakoribb preoperatív ápolási diagnózisokat az 1. táblázat foglalja össze.
|
Félelem a műtéttől, az önkontroll elvesztésétől; Szorongás a pre- és posztoperatív eljárások miatt; Döntési konfliktus az ismerethiány miatt; Kiszolgáltatottság érzése a diagnosztikus
beavatkozások miatt; Folyadékhiány a műtét előtti folyadékfogyasztási
tilalom miatt; Mozgásképesség csökkenése
az alapbetegség, valamint bizonyos előkészítési eljárások miatt. |
1. táblázat – A leggyakoribb ápolási diagnózisok a műtét
előtt
Forrás: Carpentino (1996)
Az aneszteziológus
asszisztens egyik kiemelt feladata, hogy felkészítse a beteget a narkózis, vagy
más érzéstelenítési forma várható következményeire, a műtét utáni fájdalomra és
a posztoperatív tevékenységre. A felkészítés célja, hogy mozgósítsa a páciens
tartalékerejét, oldja feszültségét, és segítse a szorongás leküzdését. A
fájdalomtól való félelmet pozitívan befolyásolhatja, ha a beteg ismeri a műtét
utáni állapot következményeit. A páciens felvilágosítása a preoperatív időszak
egyik legfontosabb ápolói feladata (Milliken és Campbell, 1994).
A posztoperatív ápolás
tervezése akkor kezdődik, amikor az aneszteziológus eldönti, hogy milyen
érzéstelenítést fog alkalmazni a műtét alatt. Az érzéstelenítés típusa döntően
befolyásolja az alkalmazott ápolási technikát. Az érzéstelenítés alapján,
valamint a műtét jellegétől függően már előre meghatározhatjuk az ápolási
problémákat. Ezek meghatározzák a műtét utáni teendőket. Gondos előkészítéssel,
felkészítéssel, ha a fizikális problémákat nem is tudjuk teljes egészében
kiküszöbölni, a páciens toleránsabb lesz a posztoperatív szak
kellemetlenségeivel szemben. Az érzéstelenítés utáni ápolási diagnózisokat a 2.
és 3. táblázat mutatja be.
|
Tudatállapot megváltozásának kockázata Vitális paraméterek megváltozásának veszélye Aspirációveszély a hányás miatt Légzés zavarának kockázata Garatfájdalom a tracheába vezetett tubus miatt Kiszolgáltatottság az alvás miatt Műtét körüli testhelyzet okozta sérülés kockázata Fertőzés kialakulásának veszélye a vénába vezetett
branül miatt Lélegeztetésről való leszoktatás nehézsége Szomjúság a
folyadékháztartás felborulásának következtében, illetve a praemedikációban
adott atropin hatására. |
2. táblázat – Általános
érzéstelenítés utáni ápolási diagnózisok és potenciális ápolási problémák
Forrás: Carpentino (1996)
|
Vitális paraméterek megváltozásának veszélye Balesetveszély a bénult alsó végtag miatt Folyadékháztartás zavarának kockázata a relatív
volumenhiány miatt Fertőzésveszély az érzéstelenítés szúrási helyén Vizeletürítés zavarának veszélye Fejfájás kialakulása a liquor vesztés miatt A szigorú ágynyugalom
miatt az önellátás teljes hiánya (3.) |
3. táblázat – Regionális
érzéstelenítés ápolási diagnózisai és
potenciális ápolási problémái
Forrás: Carpentino (1996)
Az érzéstelenítésből adódó ápolási problémákon kívül a műtét is meghatározza az ápolási diagnózisokat. Általános műtét okozta diagnózisok az alábbiak (Carpentino, 1996):
– Fájdalom a műtét miatt.
– Vérzés kialakulásának veszélye a műtét miatt.
– Vizeletretenció kockázata.
– Folyadékháztartás felborulásának lehetősége.
– Átmeneti önellátási deficit a körülményekből adódóan.
– Sápadtság, cianózis.
A fentiekből következik, hogy a választott érzéstelenítési mód meghatározza a potenciális és valós ápolási problémákat. Ha ezeket ismerjük, és előre felkészülünk elhárításukra, nagyobb hatékonysággal tudunk szövődményeket megelőzni, gyorsabb műtét utáni javulást elérni, vagy szükség esetén megfelelően beavatkozni.
A vizsgálat
célja
A vizsgálat célja annak feltárása volt, hogy az aneszteziológus asszisztensek milyen módon tudnak részt venni a műtét előtt és után az ápolási folyamatban, valamint választ kapni arra, hogy a preoperatív ambulanciák hogyan befolyásolják az ápolók munkáját.
Hipotézisek
- A posztoperatív időszak első 24 óráját jelentősen meghatározza a választott
érzéstelenítési mód, amely jelentősen befolyásolja a potenciális ápolási
problémákat, valamint az ápolók munkáját.
- A preoperatív ambulancia segíti az ápolók munkáját a páciens
felkészítésében, előkészítésében, kihat a posztoperatív időszak ápolási
technikáira.
- Az aneszteziológus asszisztens biztonságot jelent a páciensnek és
az ápoló személyzetnek az ápolási folyamatban való aktív közreműködéssel.
Vizsgálati
módszerek
A
vizsgálat kérdőíves módszerrel készült. (A kérdőív megtalálható a kiadvány 22.
oldalán.) A kérdőív
önkitöltős technikára épült, zárt és nyitott kérdéseket tartalmazott. A zárt
kérdéseket számítógépes feldolgozással, a nyitott kérdéseket tartalomelemzéssel
értékeltük. Az adatgyűjtés 2001. január 15.– január 31. között történt. Összesen
90 db került kiosztásra, amelyből 75 érkezett vissza, értékelhető 55 db volt.
A kutatás a Tolna Megyei
Önkormányzat Balassa János Kórházában készült. Hét műtéti beavatkozást végző
osztály, sebészet, traumatológia, szülészet-nőgyógyászat, orthopédia,
szemészet, urológia és gégészet ápolói kerültek beválasztásra.
Eredmények
Az első kérdésre adott válasz alapján látható, hogy a megkérdezettek osztályonkénti megoszlása nagyjából egyenletesen volt (1. ábra). A naponta műtétre kerülő betegek száma, a betegszámhoz tartozó ápolói létszám, valamint az osztály típusa egyértelműen befolyásolta, hogy igénylik-e az aneszteziológus asszisztens segítségét a műtéti előkészítésben az osztályos ápolók. Külön vizsgáltuk azokat az osztályokat, ahol átlagosan napi 5-10 vagy ennél több műtét készül (sebészet, traumatológia, szülészet), ezeken az osztályokon a betegellátást 1-2 ápoló biztosítja műszakonként. A 3 osztály 29 ápolójából 26-an (89,6%) igényelték a szakasszisztensi segítséget. Az összes műtétes osztály esetében az ápolók 76%-a (42 fő) vár el segítséget (4. táblázat).
1. ábra – Az ápolók
osztályonkénti megoszlása
|
Osztály |
Műtétek
száma naponta |
Ápolók
átlagos száma |
|
Sebészet |
5-10 |
1-2 |
|
Traumatológia |
5-10 |
1-2 |
|
Szülészet-nőgyógyászat |
10
fölött |
2-3 |
|
Urológia |
1-5 |
2-3 |
|
Orthopédia |
1-5 |
2-3 |
|
Fül-orr-gégészet |
1-5 |
2-3 |
|
Szemészet |
1-5 |
2-3 |
4. táblázat – Műtétek és
ápolók száma az egyes részlegeken
Az aneszteziológus asszisztensektől elvárt segítségnyújtás területén az ápolók 92%-a a betegtájékoztatást jelölte meg első helyen (2. ábra). A fizikális előkészítésben 30% igényelte a segítséget. Egészségneveléshez 16% igényelne segítséget. Viszonylag kevesebben igényeltek gyógyszerelési segítséget illetve vénabiztosításhoz támogatást.
2. ábra – Az elvárt
feladatok megoszlása
Arra a kérdésre, hogy
befolyásolja-e az ápolók munkáját a preoperatív ambulancia tevékenysége 62% igenlő
választ adott. Konkrétan, 72% szerint az ápolók beteg előkészítő munkája
kevesebb lett az ambulanciának köszönhetően. Döntő többség szerint (100% és
80%) az átvállalt két lényeges feladat az EKG készítése és a felvilágosítás,
betegtájékoztatás.
A 3. ábra az ápolói
tevékenység szempontjából ideálisnak gondolt érzéstelenítési módokat mutatja. A
legtöbben (56%) a helyi érzéstelenítést választották. Kevesebben (13%)
választották az általános érzéstelenítést, még kevesebben (9%) a gerinc közeli
érzéstelenítést. Ezzel összefüggésben 90% (49 fő) szerint az általános
érzéstelenítés jelent megterhelőbb ápolási feladatokat, 10% szerint ez a gerinc
közeli érzéstelenítésnél igaz.
3. ábra – Ideálisnak tartott
érzéstelenítési módok
Az osztály jellegétől függetlenül
45 fő (82%) igényelte a posztoperatív ápoláshoz az asszisztensek segítségét. A
kért segítség azokra a feladatokra irányult, amelyek a vitális paraméterekhez
és a monitorok ellenőrzéséhez kapcsolódik, néhányan egyéb alapápolási
feladatokhoz is várnának segítséget (4. ábra).
4. ábra – Műtét utáni
segítségnyújtás megoszlása
Megbeszélés, javaslatok
A fenti vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy az aneszteziológus szakasszisztensek számos ponton vehetnek részt az ápolási folyamatban. Látható volt, hogy az osztályos ápolók leterheltsége egyértelműen igényli a közreműködést. A napi 5-10 műtétet végző osztályokon az ápolási munka olyan mértékben lefoglalja az ápoló személyzetet, hogy nem marad idejük a további műtéti előkészítéseket maradéktalanul ellátni. Az esetek nagy részében így csak a fizikális előkészítésre korlátozódik a tevékenységük. Ez viszont nem csak a beteget érinti hátrányosan, hanem a műtétet követő időszakot is, amikor a nem megfelelő előkészítés miatt a beteg lábadozása, kooperációja elmaradt az elvárttól, még több problémát okozva az amúgy is terhelt ápoló személyzetnek. Az ápolók ugyanakkor fontosnak tartják a beteg pszichés felkészítését a műtétre, de nem marad rá idejük. A műtét előtti vénabiztosítás iránti igény viszont nem volt indokolt, mivel az esetek legnagyobb részében ezt az aneszteziológusok végzik.
A preoperatív ambulancia is
kiegészítő segítséget jelent az ápolók számára. Érdekes volt megfigyelni, hogy
még azok is, akik szerint munkájukat nem befolyásolta az ambulancia működése,
megjelölték az EKG készítést és a betegtájékoztatást, mint átvállalt
feladatokat. Az ápolók többsége kedvezően ítélte meg az ambulanciát, ami
mindenképpen arra utal, hogy előnyös a preoperatív ambulancia működése, tevékenységükkel
csökkentik az ápolók munkáját. Ez megerősíti a második számú hipotézist.
Az alkalmazott
érzéstelenítés technikája befolyásolta az alkalmazott ápolási technikát. A
lokális érzéstelenítést tartották az ápolók a legkedvezőbbnek, válaszukat mindannyian
azzal indokolták, hogy egyszerűbb az ápolási technika a beteg körül, kevesebb
előkészítést igényel, és könnyebb a posztoperatív ápolás. A gerinc közeli
érzéstelenítést a folyamatos megfigyelés, valamint a potenciális ápolási
problémák előfordulása miatt nehezebb az ápolási technikával kapcsolták össze.
Az eredmények megerősítik az első számú hipotézist.
Az eredmények azt is
megerősítették, hogy az ápolók számos területen várnak posztoperatív segítséget
az aneszteziológus asszisztensektől. Legtöbben a vitális paraméterek
monitorozását emelték ki, ami arra utal, hogy műtétet követően fokozott
biztonságot jelent az aneszteziológus asszisztensek közreműködése a megfigyelés
és szükségeszerinti adekvát beavatkozás terén. Ez a tény egyben a harmadik számú
hipotézis megerősítését is jelenti.
A fenti eredmények azt
mutatják, hogy szükséges lenne az aneszteziológus szakasszisztensek
kompetenciájának körét újraértékelni, azt kiszélesíteni tudásuknak,
képzettségüknek megfelelően. Az asszisztensek a preoperatív ambulanciákon ne
csak adminisztratív feladatokat lássanak el, vagy a beteg vitális paramétereit
ellenőrizzék, hanem aktívan részt vehessenek a betegtájékoztatásban,
egészségnevelésben, és ha szükséges, a fizikális előkészítésben is. Partnerként
kísérje az orvost az előkészítéssel kapcsolatos vizitre, ahol lehetősége van
ezeknek a feladatoknak elvégzésére.
Javasolható még olyan,
aneszteziológus asszisztensek vezetésével kialakított posztoperatív őrzőszobák
bevezetése, amelyekben az ápolást is aneszteziológus asszisztensek végzik,
tekintettel arra, hogy ismerik az érzéstelenítésből adódó ápolási problémákat,
az ébredéskor lejátszódó folyamatokat, a homeosztázis változásait, és azonnal
képesek cselekedni akár önállóan, akár segítségkérés útján.
Irodalom
1. Adorján, K. (1991). Jegyzet az
aneszteziológiai szakasszisztensek számára I-III. kötet. Budapest: Egészségügyi Szakdolgozók
Központi Továbbképző Intézete.
2. Boncz, I. és Buda, J. (1996). Kutatásmódszertani
és egészségügyi statisztikai alapismeretek. Pécs: Hotter – Minerva Kft.
Nyomdája.
3. Carpentino, J. L. (1996). Ápolási
diagnózisok. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt.
4. Csomós, Á. (1992). Gazdaságossági számítások
a regionális és az általános érzéstelenítés összehasonlításában. Aneszteziológia
és Intenzív Terápia, 4, 205-212.
5. Gulyás, M. (1993). Klinikai ismeretek a
sebészet köréből ápolónők részére. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt.
6. Hunt, M. J. és Marks-Maran, J. D. (1987). Az
ápolási tervek: az ápolási folyamat működés közben. Budapest: Egészségügyi
Minisztérium.
7. Janecskó, M. (1992). A műtéti érzéstelenítés
előtti betegvizsgálat és annak dokumentálása. Aneszteziológia és Intenzív
Terápia, II. sz. szupplementum, 131-166.
8 Milliken, E. M. és Campbell, G. (1994). Mindennapos betegápolás I-II. kötet. Budapest: Országos Orvostudományi Információs Intézet
és Könyvtár.
. Pearson,
A. és Vaughan, B. (1995). Az ápolási gyakorlat modelljei. Budapest:
Medicina Könyvkiadó Rt.
10. Pénzes, I. és Lencz, L. (1998). Aneszteziológia és intenzív
terápia. A beteg műtéti előkészítése, premedikáció. Budapest: Medicina
Könyvkiadó Rt. (97- 107. oldal)
11. Pénzes, I. és Lencz, L. (1995). Aneszteziológia és intenzív
terápia. A beteg vizsgálata és előkészítése műtéti érzéstelenítéshez.
Budapest: Semmelweis Kiadó. (17- 26. oldal)
12. Potter, P. A. és Perry, A. G. (1996). Az ápolás elméleti és
gyakorlati alapjai. Budapest: Medicina Könyvkiadó Rt.
13. Uray, É. (1985). Az aneszteziológia alapjai. A beteg
kivizsgálása és előkészítése az anesztéziára. Debreceni Orvostudományi Egyetem.
(67- 73. oldal).
14. Wittek,
L. és Adorján, K. (1981). Az anesztezológia alapjai I. kötet aneszteziológus
szakasszisztensek részére. ESZKTI.
Kedves Olvasóink!
Sebkezelés
témával foglalkozó cikk megírására közölt felhívásunkra, legnagyobb örömünkre,
érkeztek be pályázatok. Ezek alapján a Szerkesztőbizottság az EPUAP
Konferenciára szóló két belépőt Mezőné Mizsei Tünde diplomás ápolónak
(Erzsébet Kórház, Jászberény ) és Tóth Lajos diplomás ápolószakos
hallgatónak (Pécsi Tudományegyetem, Egészségügyi Főiskolai Kar) ítélte oda.
Értesüléseink szerint a nyertes kollégák éltek a lehetőséggel és részt vettek
az igen magas szakmai színvonalú és értékes friss információkat nyújtó konferencián.
Köszönjük Dr. Gulácsi Lászlónak, lapunk szerkesztőbizottsági tagjának a
felkínált lehetőséget.
Az alábbiakban közöljük a két nyertes pályázat
egyikét.
A lábszárfekélyek modern sebkezelése az otthonápolásban
Magyari Ildikó és Mezőné Mizsei Tünde
diplomás ápolók, Erzsébet
Kórház, Jászberény
Bevezetés
Magyarországon a lakosság megközelítőleg 2%-a szenved lábszárfekélyben.
Ennek a látszólag alacsony aránynak nem elhanyagolható része krónikus, nehezen gyógyuló
seb. A krónikus sebek ellátása hosszú ideig tartó folyamat, az egészségügynek
éppúgy megterhelést jelent, mint az egyénnek.
A társadalomban végbement gazdasági átalakulás, az
egészségügyre fordítható támogatási keretek csökkenése mindinkább ráirányították
a figyelmet a költséghatékony gyógyító eljárásokra. Ide tartozik a krónikus,
nehezen gyógyuló sebek ellátása, kezelése is. Az intézmények és a betegek is
egyre több költséghatékony megoldás alkalmazására kényszerülnek. A krónikus
lábszárfekély kezelése igen költséges, állandó orvosi, ápolói kontrollt
igényelnek a betegek, heteket, hónapokat töltenek kórházi osztályon. A betegség
eredményeképpen lényegesen hamarabb kerülnek leszázalékolásra és ezzel
nyugdíjba, mint az egészséges populáció.
Az otthonápolási szolgálatok, otthonápoló csoportok
létrejöttével a lábszárfekélyes betegek kezelése ambuláns formában nagyrészt
megoldható vált, így nem igényelnek hosszú ápolást kórházi osztályon, szoros
érsebészeti kontroll mellett otthon, korszerű kötözőszerekkel kezelhetők. A
súlyszámok változása arra kényszeríti a kórházakat, hogy a betegeket minél
hamarabb hazabocsássák. Így sok beteg kerül krónikus betegséggel otthonába.
A
krónikus sebek ápolása
A
krónikus sebek kezelését három célkitűzés irányítja:
1. a további szövetkárosodás megelőzése a szöveti károsodásra
hajlamosító okok csökkentésével és megelőzésével;
2. fertőzés megelőzése;
3. olyan kezelés tervezése, amely megfelel a krónikus seb típusának és
a sebgyógyulásnak.
A
lábszárfekély leggyakoribb kiváltó okai a vénás rendszer betegségei, a
verőérszűkület és a neuropathia. Ahhoz, hogy megfelelő kezelési módot
válasszunk, mindig tisztázni kell a lábszárfekély okát.
A
vénás fekélyben szenvedő beteg anamnézisében mélyvénás thrombosis, súlyos
alsóvégtagi trauma szerepel. A fekély általában felületes, szabálytalan szélű.
A környező bőr pigmentált, indurált, a lábon varicositás látható, gyakori az
ödéma. Az artériás fekélyes betegek anamnézisében gyakori a dohányzás, a
hipertónia és a diabetes mellitus.
Az
orvostudományban zajló technológiai fejlődés a sebkezelés területén is érezteti
hatását, ennek megfelelően egyre újabb és újabb sebkezelő anyagok, gyógyszerek
és korszerű kötszerek jelennek meg a piacon. Ezek jelentős előrelépést
jelentenek a sebkezelés és sebgyógyulás területén. A sebkezelés otthoni
alkalmazásában is szerepet játszottak a több funkciónak megfelelő, új típusú
kötöző anyagok. Tekintettel arra, hogy az ellátás a betegek otthonában
történik, a kötöző anyagoknak több feltételnek kell, hogy megfeleljenek, ezek
– a szakma szabályainak megfelelően a sterilitás biztosítása;
– traumatikus és fájdalommentes kötözés;
– a kötöző anyagok egyszerű kezelhetősége;
– költséghatékonyság, gazdaságos kiszerelés;
– méretválaszték;
– felírhatóság;
– gyógyszertári elérhetőség.
Az
otthoni sebellátás az orvos és az ápoló közötti együttműködésre kiváló példa.
Az orvos kötéscserére vonatkozó rendelkezéseinek ki kell térnie a kötéstípusra,
a kötéscsere gyakoriságára, a használandó oldatokra és kenőcsökre. A szakápoló
módosíthatja a kötés anyagát és vastagságát, ha a váladék jellege és mennyisége
megváltozik. Megfigyeli a kötésen lévő váladék jellegét, mennyiségét és a seb
küllemét. Ezeket az ápolási dokumentáción pontosan rögzíti, az esetleges
változásokról értesíti a kezelőorvost. Az otthoni sebkezelés elősegíti a házi
ápolóknak az önállóságát és felelősségét, és felruházza őket azzal a
koordinátori funkcióval, ami az egyes partnerek közötti kommunikációt és
szervezési feladatokat foglalja magába (1. ábra).
1. ábra – Az otthonápolás kapcsolatrendszere
A
hagyományos száraz sebkezelési eljárásokat felváltották a kutatók által
fejlesztett nedves sebkezelési eljárások. A fekélyek kezelésére ma már többfajta
kötéstípus alkalmazható, amelyeket eltérő tulajdonságok jellemeznek. A helyes
kötéstípus megválasztása döntő szempont a költséghatékonyság és kezelés
eredményességének érdekében. A különböző kötéstípusokat és jellemzőiket az 1.
táblázat ismerteti.
A
hatékonyabb sebgyógyulás elérése érdekében mindenképpen szükséges érsebészt
bevonni a kezelésbe. A krónikus, nehezen gyógyuló lábszársebek műtéti kezelését
jól kiegészíti a kompressziós pólya alkalmazása vénás eredetű fekélyeknél, artériás
fekély esetén viszont csak rugalmatlan fáslival szabad kezelni.
Az
általános kezelés része a rizikófaktorok csökkentése, így a dohányzás
elhagyása, rendszeres testmozgás, szükség esetén a testsúly csökkentése, a
szénhidrát háztartás egyensúlyban tartása. Mindezekben jelentős segítséget
nyújthat a korszerű szemléletű ápolás is. A krónikus betegségben szenvedő
egyének növekvő száma arra ösztönzi a diplomás ápolókat, hogy kiszélesítsék az
ellátáshoz való hozzáférés esélyét. Az otthonápolásban végzett költséghatékony
és eredményes sebellátás egyre több alkalommal, és szélesedő körben ad a
gyógyulásra esélyt olyan betegeknek, akiknek nemrég még súlyosabb krónikus
szövődményekkel kellett szembenézniük a krónikus lábszárfekély kialakulását
követően.
Típus
|
Előny |
Hátrány |
Indikációi |
|
Hidrogélek (Necrosis rehidratálása,
autolitikus debridement elősegítése)
|
Felszívják
a sebváladékot, nem ragadnak a sebbe, nyugtatják a sebet |
Másodlagos
fedőkötést (géz) igényelhetnek, annak gyakori cseréjével. |
Fájdalmas,
sekély sebekre, száraz, kemény, fekete nekrózissal fedett sebekre |
Alginátok
Váladék felszívásra,
haemostasis elősegítésére
|
Nedvszívó,
nem tapad a sebbe, fájdalmatlan kötéscsere |
Másodlagos
fedőkötést (géz, vékony hidrogél) igényelnek, fertőzött sebeknél naponkénti
kontrollra lehet szükség, odorózus |
Erősen
és közepesen váladékozó sebekre, nekrektómia után, illetve a feltisztulóban
lévő esetekre |
Hidrokolloidok
Hidratálás,
autolízis elősegítése, váladékfelszívásra |
Fibrinolitikus,
angigenesist serkentő, nedvszívó, fizikai és bakteriális barrier |
Nem
átlátszó, odorózus |
Sekély
és mély fekélyek, decubitusok |
Filmkötszerek
Alig
vagy nem váladékozó sebek védelmére |
Átlátszóak,
nincs szükség másodlagos kötésre, barriert képeznek |
Váladék
gyűlhet meg alattuk, sebbe tapadhatnak |
Felületes
égésekre, alig váladékozó sebekre |
|
Impegnált hálókötszerek |
Nem
ragad a sebbe, nem tépi le a frissen képződött, vékony hámot, egyes típusaik
dezinficienssel is impegnáltak |
Másodlagos
fedőkötést igényel |
Hámosodó
sebek, felületes égések |
1.
táblázat –ellátására alkalmazható korszerű kötszerek jellemzői
A rendi ápolók történetéről*
Ápolórendekre és ápolóközösségekre
emlékezve – 4. rész
Kocsis Istvánné
Bethesda Otthonápolási
Szolgálat, szolgálatvezető főnővér
Fébé evangélikus diakonissza egyesület
A F.E.B.E 1924-ben alakult meg, hogy
tagjai Krisztus szeretetének, fényének hordozói legyenek. Dr. Farkas Mária
orvosi rendelőjében a rend tagjain kívül civil betegeket is ellátott. 1926-ban
9 diakonissza kezdte meg diplomás nővérként kórházi betegápoló munkáját. A Fébé
1928-ban átvette a Szent Margit kórház valamennyi osztályát. Itt dolgoztak
hazánkban elsőként állami betegápoló vizsgát tett diakonissza testvérek, hárman
az ápolóközösségből szülésznői képesítést szereztek. A hadiállapotok 1942-ben
megkívánták, hogy a diakonissza testvérek hadi kórházakban dolgozzanak. A Szent
Margit kórházat Balatonboglárra, később Lengyeltótiba menekítették, így a
háború végéig a diakonissza ápolóknak a Dunántúl ezen két települése nyújtott
kötelező munkahelyet. Hálás szívvel emlékszik a Fébé közösség Dr. Göttze Árpád
és Dr. Fejér Árpád főorvosokra, akik a nehéz időkben gondoskodó szeretettel
álltak a diakonissza testvérek mellett. 1946-tól az Országos Mentő Egyesületben
is dolgozott diakonissza. 1947-ben a Dr. Szintár Miklós pszichiáter főorvos
gyűjtötte maga köré a Szent János kórház Mentálhigiénés osztályán a Fébé
ápolótestvéreket.
A
diakonissza testvéreket az Anyaház látta el, fizetést kézhez soha nem kaptak,
eltartásukról az Egyesület gondoskodott. Az Anyaházat, amely 1947-ben a főváros
adománya volt, 1948-ban államosították. Szerteágazó missziós és diakoniai
szolgálatuknak 1951-ben a kommunista államhatalom vetett véget: az Anyaházat
felszámolták és elbocsátottak minden rendi ápolót. Ápoló munkájukat a
diakonissza testvérek otthonápolás formájában családi otthonokban folytatták.
Az államosítást követően 200 diakonissza testvér az állami egészségügyben
szolgált tovább. A testvérek kórházakban helyezkedtek el és végezték magas
szakmai színvonalon szeretetteljes, önzetlen munkájukat.
A Fébe Evangélikus Diakonissza
Egyesület 1990-ben Budapest székhellyel újraalakult, és ma az idős diakonissza
testvéreket ápolja, segíti. „Ragyogók
lehetünk és csillagok!” (Róma 16.1. )
Részlet Túrmezei
Erzsébet diakonissza testvér verséből:
|
„Fébé! = Ragyogó!
Jézus Krisztus drága, alázatos
szolgálóleánya, nevek tűnnek el
századok alatt, milyen jó, hogy a tied
ránk maradt! |
Fébé! Neved bíztatás,
feladat. Köszönjük, hogy reánk
maradt, Nem törölték el a tűnő
századok, S „Ragyogó” lehet ma
is, akin Krisztus Szeretete és fénye
átragyog.” |
Betegszoba
1928-ban, Fébé betegápolók
Márta betegápoló nővérek a Szent Rókus
kórházban
Trugly Margit 1926-ban
a betegellátás javítására megalapította a Kékkeresztes Márta Betegápoló Egyesületet.
Betegen, kórházban fekve tapasztalta a szerető gondoskodás hiányát. Ezért
elhatározta, ha felgyógyul, maga köré gyűjti az embertársakon segíteni kész, a
betegek nyomorúságát enyhíteni hivatott fiatal lányokat. Így alakult meg a
Kékkeresztes Márta Betegápoló Egyesület, amely az első és második világháború
között sok elhagyatott és szegény beteg fájdalmát, nyomorát enyhítette. Sajnos,
amire talpra állt az egyesület, a történelem vihara elsöpörte. Az alapító
gondolata azonban ma is időszerű.
Trugly Margitnak se
pénze, se vagyona nem volt. Éjt nappallá téve dolgozott, míg 1926-ban
megérkezett a belügyminiszteri engedély. A 20 főnyi csapat készen állt, s ekkor
vonultak be a Szent Rókus Kórház történelmébe a Márta Betegápoló Egyesület
(röviden a „Márták”) tagjai. Jelvényük a kék kereszt, jelszavuk: „a törvény
teljessége a szeretet”.
A „Márták” nem riadtak
vissza az akkor még 15-20 ágyas kórtermektől, öngyilkos, balesetet szenvedett
betegektől. A munka mellett tanultak, mindenben segítettek, még a takarításban
is. Három év múlva sikeres vizsgát tettek. Ekkor Johan Béla egészségügyi
államtitkár így nyilatkozott: „Csak folytassák tovább, mert maguk ezt nagyon
jól csinálják.” Szaporodott a „Márta” létszáma már a Bakáts téren levő
Onkológiai Intézetet és az 1942-ben
épült Kútvölgyi Kórházat is ők látták el. Vásárokat rendeztek a vakok által készített tárgyakból, minden
fillérüket a közös kasszákba rakták, és bankkölcsönök segítségével 1938-ban a
romos Pálffy-palota megszépült és homlokzatán már ott ragyogott a kék kereszt!
A „Márták” 22 évig dolgoztak a Rókus Kórházban.
Ez idő alatt 350 nővér
nemzetközileg is elismert betegápolói oklevelet szerzett. Elsősorban itt látták
el áldozatos munkával a nővéri feladatokat. Feloszlatásuk után is sokan itt
maradtak. Akik a Szent Rókus Kórházban tovább dolgozhattak, munkájukat a
„Márta-szellemben” tették. Ápolták a jó kapcsolatokat, nagyon sok közhasznú
munkát végeztek, mert nagyon szerették a kórházat, ahol dolgoztak. A „Márták”
közül néhányan, mint az „egészségügy kiváló dolgozója” mentek nyugdíjba. Sok év telt el azóta.
A következő sorokat
érzelmi érintettség miatt első személyben idézzük: „Valahányszor elmegyünk a
Szent Rókus Kórház mellett, csak szeretettel tudunk visszagondolni az itt
eltöltött nehéz, viszontagságos és mégis oly szép napokra. Úgy kísért bennünket
a múlt, mint a távoli harangszó, amelynek utolsó akkordjai a szívünkben
csengenek, hogy hálával gondoljunk azokra, akik tanítottak, bátorítottak
bennünket, köszönjük, hogy jó betegápolók, a társadalomnak hűséges emberei
lehettünk. Tartalmas és gazdag volt az élet így.” (Poosné Heim Anna)
|
Márta nővérek munkaruhája és ünnepi viselete |
Szent Rókus Kórház 1945 előtt |
A szeretet misszionáriusai
Ki volt ez a törékeny,
ám hihetetlen lelkierővel megáldott nő, akit sokan már életében szentként
tiszteltek? Ő ezt mondta magáról: „Vér szerint albán vagyok. Állampolgárság
szerint indiai. Hitem szerint katolikus nővér. Küldetésem által mindenkié, de
szívem egyedül Jézusé.”
Teréz anya tizenkét évesen már édesanyjának és
gyóntatójának arról beszélt, hogy ő is belép a szerzetesrendbe, és
misszionárius lesz. Egy tányér, két szári, két rend alsónemű, egy pár saru, egy
alvógyékény, egy szappan, egy ágynemű és egy vödör – ennyi lehetett az összes
„vagyonuk”. Tíz év múlva már 1300 nővér dolgozott vele. Otthont nyitott a
legszegényebbeknek mind az öt földrészen. Ez az apró, vézna, törékeny nő maga
volt a szeretet. Minden ajtó, minden szív és minden pénztárca megnyílt előtte,
mert a lényéből sugárzott, hogy a szeretetnek küldetése van a Földön.
Magyarországon 1989
óta Érden és Budapesten 5 - 5 nővér, 2001 óta Miskolcon is 5 nővér dolgozik.
Teréz anya rendjének kb. 100 fő világi munkatársa van. Budapest a központ, de
dolgoznak még Pécsen, Nagyatádon, Kaposváron, Pápán, Sopronban, Dusnokon.
A Szeretet
Misszionáriusainak napirendje:
4.30 Ébresztő, utána
ima, szentmise, reggeli és házimunka
7.30-12.30 Munka az iskolában,
elfekvőkben, árvaházakban
12.30 Közös ebéd, 3 pita
(lepénykenyér) és gyümölcs
13.00 Lelkiismeret-vizsgálat,
keresztút, imaóra
14.30 Pihenés
15.00-18.30 Kórházi munka
18.30 Az oltáriszentség
imádása
19.30 Vacsora és a
másnapi munka megbeszélése
20.30 Esti ima, pihenés
Teréz anya a tevékeny
szeretet képviselője
A Szeretet
Misszionáriusainak napi imája:
Urunk, tégy méltóvá
minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az embertársainkat, akik
szegénységben és éhségben élnek és halnak meg. Add meg nekik, a mai napon a mi
kezünk által mindennapi kenyerüket és a mi megértő szeretetünk által adj nekik
békét és örömet.
Uram, tégy engem a Te
békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek, ahol sértés,
oda a megbocsátás szellemét, ahol egyenetlenség, oda egyetértést, ahol tévedés,
oda igazságot, ahol kétely, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol
árnyék, oda fényt, ahol szomorúság, oda örömet.
Uram, add, hogy inkább
én igyekezzem vigasztalni, mint hogy vigaszra várjak, inkább én törekedjem
megértésre, mint hogy megértést óhajtsak, inkább én szeressek, mint hogy
szeretetet igényeljek, mert önmagunkat elfeledve találjuk meg magunkat, és ha
megbocsátunk, nekünk is megbocsátanak, és ha meghalunk, azzal ébredünk örök
életre. Ámen
Bár nem tartozik
szorosan a rendi ápolás történetéhez, a magyar ápolástörténet nem lenne teljes,
ha nem ejtenénk szót az első országos főápolóról.
Kossuth Zsuzsanna, az országos főápolónő
Kossuth Zsuzsanna
életéről és munkásságáról meglepően kevesen és keveset tudunk. Nevét egy
budapesti iskola és egy vidéki rendelőintézet viseli. Nincs utcája, nincs
szobra sem a fővárosban, sem szülőhelyén.
Kossuth Zsuzsanna
1817-ben Sátoraljaújhelyen született Áldozatos munkáját 5 évvel a krími háború
előtt kezdte. Bátyja révén fiatalon ismerte kora égető problémáit, és az 1848/49-es
szabadságharc idején vállalta a nagy felelősséggel, sok gonddal járó feladatot,
amit a tábori kórházak főápolónői megbízása jelentett. Kossuth Zsuzsanna
felhívásai nyomán 1849 májusában megalakultak a Nőegyleteken belül a betegápoló
egyletek, amelyek tagjai részt vettek a kórházak munkájában. A főápolónő
szemléi során minden intézményt felkeresett, utasításokat adott, közben
javaslatokat tett újabb kórházak létesítésére, pontosan megjelölte a szükség
esetén használatba vehető épületeket. Közel 70 új tábori kórház felállításához
nyújtott segítséget, biztosította a felszerelésüket, női személyzetüket és
élelmezésük megszervezését.
A magyar szabadságharc
betegápolása, az önkéntes ápolónői kar megszervezése, a hadifoglyokkal való
humánus törődés mellette szóló történelmi értékű bizonyíték. A szemle során
gondot és időt szentelt az egyenlő szintű ellátás és bánásmód kialakítására. A
sebesültek szállítására és kórházi gyógyítására vonatkozó rendszabályok
általános érvényűek voltak, melyeket a csatatéren maradt ellenséges katonákra
is alkalmazni kellett.
1849. augusztus 13.
délután 3 óra… Megkezdődött a fegyverletétel Világosnál. A szabadságharc véget
ért… Rongyosan, éhesen, megromlott egészséggel és megtört lélekkel tér vissza a
polgári életbe a szabadságharc száz meg száz orvosa, sebésze. Az országos
főápolónő is menekülni kényszerült, nem jutott messzire, csak Nagyváradig, ott
esett fogságba. Nagysokára hadbíróság elé került. Ügye rosszul állt, de az
osztrák katonatisztek közbenjárása megmentette: tanúskodtak mellette, hogy
egyformán gondos, gyengéd ápolásban részesített osztrákot és magyart egyaránt.
A hadbíróság elfogadta, hogy csak ápolónő volt, így szabadon bocsátották.
Amerikában halt meg 1854 nyarán, harmincnégy éves korában. Földi maradványai
mai napig ott nyugszanak.
A Magyar Ápolási
Egyesület 1998-ban Kossuth Zsuzsanna-tiszteletére emlékérmet és díszoklevelet
létesített. Ezt minden évben az Ápolók Napján kapják azok az ápolók, akik az
alapító elvárásainak megfelelnek munkálkodásuk alapján.
|
Kossuth
Zsuzsanna országos főápoló korabeli viselet |
A Magyar Ápolási Egyesület díszoklevele |
